Imagine dining in a European capital where you do not know the local language. The waiter speaks little English, but by hook or by crook you manage to order something on the menu that you recognise, eat and pay for. Now picture instead that, after a hike goes wrong, you emerge, starving, in an Amazonian village. The people there have no idea what to make of you. You mime chewing sounds, which they mistake for your primitive tongue. When you raise your hands to signify surrender, they think you are launching an attack.
Communicating without a shared context is hard. For example, radioactive sites must be left undisturbed for tens of thousands of years; yet, given that the English of just 1,000 years ago is now unintelligible to most of its modern speakers, agencies have struggled to create warnings to accompany nuclear waste. Committees responsible for doing so have come up with everything from towering concrete spikes, to Edvard Munch’s “The Scream”, to plants genetically modified to turn an alarming blue. None is guaranteed to be future-proof.
Some of the same people who worked on these waste-site messages have also been part of an even bigger challenge: communicating with extraterrestrial life. This is the subject of “Extraterrestrial Languages”, a new book by Daniel Oberhaus, a journalist at Wired.
Nothing is known about how extraterrestrials might take in information. A pair of plaques sent in the early 1970s with Pioneer 10 and 11, two spacecraft, show nude human beings and a rough map to find Earth—rudimentary stuff, but even that assumes aliens can see. Since such craft have no more than an infinitesimal chance of being found, radio broadcasts from Earth, travelling at the speed of light, are more likely to make contact. But just as a terrestrial radio must be tuned to the right frequency, so must the interstellar kind. How would aliens happen upon the correct one? The Pioneer plaque gives a hint in the form of a basic diagram of a hydrogen atom, the magnetic polarity of which flips at regular intervals, with a frequency of 1,420MHz. Since hydrogen is the most abundant element in the universe, the hope is that this sketch might act as a sort of telephone number. | Képzelje el, hogy beül egy étterembe egy olyan európai ország fővárosában, amelynek nem beszéli a nyelvét. A pincér alig tud angolul, de Ön mindent bevet a cél érdekében, és sikerül az étlapon beazonosítania egy fogást, amelyet megrendel, elfogyaszt, majd kifizet. Most képzelje el ehelyett azt, hogy túrázni megy, de eltéved, és az éhhalál küszöbén egy amazóniai faluban köt ki. A helyiek pedig egyszerűen nem értik, hogy mit akar. Amikor olyan hangokat ad ki, mintha rágna, félreértik, és azt gondolják, hogy valamilyen primitív nyelven beszél. Amikor a keze felemelésével jelzi, hogy megadja magát, azt hiszik, hogy támadni készül. Közös kontextus hiányában nehéz párbeszédet folytatni. Íme, egy példa: gondoskodni kell arról, hogy a radioaktív hulladékok lerakóhelyeit több tízezer évig ne bolygassák meg. Tekintve azonban, hogy a modern beszélők többsége számára már az 1000 évvel ezelőtti angol nyelv is érthetetlen, az atomenergia-ügynökségeknek komoly fejtörést okoz, hogy milyen figyelmeztetéssel lássák el a nukleáris hulladékot. Az ezzel foglalkozó bizottságok a legkülönbözőbb ötletekkel álltak elő, a magasba nyúló betontüskéktől kezdve Edvard Munch „Sikoly”-áig és olyan genetikailag módosított növényekig, amelyek kékre színeződve figyelmeztetnek a veszélyre. Egyik esetben sem lehetünk biztosak abban, hogy kiállja az idők próbáját. Néhányan azok közül, akik a hulladéklerakóknál használandó üzenetekkel foglalkoztak, megpróbáltak választ találni egy még fogósabb kérdésre is: arra, hogy hogyan lehet kommunikálni a földön kívüli létformákkal. Ez a témája a nemrég megjelent „Extraterrestrial Languages” (Földön kívüli nyelvek) című könyvnek, amelyet a Wired egyik újságírója, Daniel Oberhaus írt. Semmit sem tudunk arról, hogy a földönkívüliek hogyan fogadják be az információt. Az 1970-es évek elején a Pioneer-10 és a Pioneer-11 űrszondával felküldtek egy-egy táblát is, amelyeken meztelen emberi lények láthatók, valamint egy elnagyolt térkép a Föld elhelyezkedéséről – kezdetleges megoldás, de még ez is feltételez annyit, hogy a földönkívüliek látnak. Mivel végtelenül csekély a valószínűsége annak, hogy meg lehessen találni egy ilyen űrszondát, a Földről leadott, fénysebességgel terjedő rádiójelekkel nagyobb az esély a kapcsolatteremtésre. Ahogyan azonban a földi rádiót is be kell állítani a megfelelő frekvenciára, ez annak csillagközi változatánál sincs másképp. De hogyan bukkannak rá a földönkívüliek a helyes frekvenciára? Ehhez a Pioneer-tábla nyújt segítséget egy sematikusan ábrázolt hidrogénatommal, amelynek mágneses polaritása rendszeres időközönként, 1420 MHz frekvenciával felcserélődik. Mivel a hidrogén az az elem, amely a legnagyobb mennyiségben fordul elő a világegyetemben, a remények szerint ez az ábra egyfajta telefonszámként szolgálhat. |