This site uses cookies.
Some of these cookies are essential to the operation of the site,
while others help to improve your experience by providing insights into how the site is being used.
For more information, please see the ProZ.com privacy policy.
Freelance translator and/or interpreter, Verified site user
Data security
This person has a SecurePRO™ card. Because this person is not a ProZ.com Plus subscriber, to view his or her SecurePRO™ card you must be a ProZ.com Business member or Plus subscriber.
Affiliations
This person is not affiliated with any business or Blue Board record at ProZ.com.
Services
Translation
Expertise
Specializes in:
Education / Pedagogy
Poetry & Literature
Sports / Fitness / Recreation
Tourism & Travel
Also works in:
Environment & Ecology
Marketing
Nutrition
Social Science, Sociology, Ethics, etc.
Cooking / Culinary
History
Linguistics
Government / Politics
More
Less
Rates
English to Hungarian - Rates: 0.07 - 0.10 USD per word / 20 - 30 USD per hour Hungarian to English - Rates: 0.07 - 0.10 USD per word / 20 - 30 USD per hour
Portfolio
Sample translations submitted: 2
English to Hungarian: Ronald J. Newell: Passion for Learning: how project-based learning meets the needs 21st-century students
Source text - English Chapter 4 – What is the Role of the Teacher?
The art of teaching is the art of assisting discovery.
-Mark Van Doren
The pedagogue who assists the child upon their journey toward adulthood has a very important part to play. Part parent, part philosopher, part guru, part friend, part antagonist, part magician, a teacher must be many things to many people. In the world of the project-based school this role expands even further. Being the role of advisor (as our project-based schools call the teachers) is a demanding job. Teaching in any type of school is a demanding job. What is at the heart of good teaching, regardless of what type of teaching you do?
Parker Palmer in his wonderful book The Courage to Teach, says the most commonly asked question is the “what” question, followed by the “how” question, followed by the “why” question. These are all well and good, but a more important question has to be asked – the “who” question. A teacher/advisor has to think in terms of what it is he/she brings to the table prior to being prepared to work with children in an educational institution. What is brought to the learner ought to be a person who knows who they really are in a holistic sense, one who has been transformed into a purposeful adult, can truly bring about such a transformation in others.
When teaching a methods class to pre-service teachers, I always alluded to the three Cs needed to be a good teacher. Those were caring, competence and confidence. I since have amended the three Cs to the five Cs, the first being centeredness. By this I mean having a great sense of selfhood, at peace intellectually, emotionally, and spiritually. If there is any doubt in any area, it will come through in interactions with learners and coworkers. A centered person knows where they are in the great scheme of the universe, who they are in relation to all others, what they are about, and had a sense of purpose. How does this happen? From a good upbringing, having a good family support system, knowing that they are loved and having a feeling of self-efficacy. The backgrounds may be quite different. It has always amazed me to see the variations of types of individual personalities that make effective teachers. Tall, short, kind, tough, type As, type Bs, single, married, it hardly matters. What does matter is that the person who teaches is at peace with himself or herself, that they accept who they are, and know that they matter to the world.
From this centeredness can come caring. Only when a person has a strong sense of self can they truly care about others. They must care about others if they wish to be teachers/advisors. To be the responsible guide on the side of the journeying adolescent toward responsible adulthood demands a large measure of kindness and a largess of heart. If there is not a real affinity for youth, a real sense of duty toward helping young people find themselves and their place in the world, it will be a task without reward and soon will evolve into drudgery and apathy.
Adolescent learners will know whether or not you care about them or whether it is just another job for you. And caring is not simply being a kind, grandmotherly person. Anyone who has parented or taught teens knows they need “tough love” sometimes, understanding and comforting other times. But always, they need to be listened to and respected for who they are. Persons who care about who they are, and who went through being nurtured, who have felt unconditional love, can more honestly show love and respect for others.
When a teacher/advisor is centered and has an affinity (caring) for youth, the competence in what they teach will be more evident. In the first place, a centered individual knows he/she is capable, is self-efficacious. Learning, in whatever domain or discipline should be a joyous and fulfilling task. If it is not, then don’t be a teacher. It is necessary to bring that joy to the school environment and to express it to the learners. When a teacher/advisor is competent and shows enjoyment in learning and explaining, then learners will catch a spirit of enjoyment from them. A centered, caring and competent person will move, touch and inspire.
The fourth element is confidence. Nothing can erode a person’s confidence faster than to have to listen to adolescents continually question who you are, what you are doing and why you are there. If a person does not come into the teaching profession with a strong sense of confidence in who they are (centeredness) and in what they know (competence), and without a strong sense of caring about young people, there will be a lack of effectiveness. Confidence is, however, a trait that needs to build upon successful activities, as well as being an attribute brought to the task. Nothing can build confidence better than to have a strong sense of selfhood and knowing your “stuff”. But you have to show them you care that you know what you are doing, and that you believe in what you are doing. Even though there will still be many days when the negativism appears overwhelming, staying strong will eventually win over most of those with whom you come into contact.
The fifth element is creating. Notice that I did not say creativity. That is part of it, but not all. Creating means you need to be continually re-creating yourself by being a life-long learner. A strong teacher/advisor is continually exhibiting the joy of learning new things, and bringing what they know to the educational environment. Young people need guides who are still on the journey, and who have the wherewithal to expect to learn with the others on the pilgrimage to adulthood: because adulthood is not a destination, but a journey in and of itself. When young people see that a teacher/advisor can and does learn with them, sees that the teacher is enthused and excited about learning new things, inspiration to discover will carry over.
After all, the art of teaching is the art assisting discovery: discovery of self, how to relate to others, how the world is made up and how it works. Teacher/advisors are not merely to be “givers of information” about how the world works, but need to be the proverbial “guide on the side” for a learner to discover the world in the true constructivist sense.
Translation - Hungarian 4. fejezet – Mi a tanár szerepe?
A tanítás művészete abban áll, hogy elősegítsük tanítványaink felfedezéseit.
-Mark Van Doren
A tanítás során rendkívül fontos szerepe van a pedagógusnak. Ő az, aki a felnőtt kor kapujáig elkíséri a gyermeket. A tanár sok minden lehet különböző emberek számára: részben szülő, részben filozófus, részben guru, részben barát, részben ellenfél, részben mágus. A projekt-alapú oktatásban szerepe tovább bővül. Segítő tanárként, iskolánk a tanárokat így nevezi, munkája nagy kihívás. A tanítás minden iskolában kihívást jelent. Ki tehát a jó tanár, függetlenül attól, hogy milyen intézményben oktat?
Parker Palmer a The Courage to Teach (A tanítás bátorsága) című csodálatos könyvében azt állítja, hogy az oktatással kapcsolatban a leggyakrabban feltett kérdés a „mi”, amit a „hogyan” és a „miért” követ. Ezt elfogadva hozzá kell tennünk egy ezeknél is fontosabbat, nevezetesen azt, hogy „ki” az, aki tanít. A segítő tanárnak még azelőtt, hogy bármilyen tanárképző kurzuson részt venne, mérlegelnie kell, hogy személy szerint ő mit tud majd nyújtani tanítványainak. A tanulóknak olyan személyre van szükségük, aki szellemileg, érzelmileg és lelkileg kiegyensúlyozott. Csak az képes mások kiegyensúlyozottságát elősegíteni, aki holisztikus értelemben tudja értelmezni helyét a világban, és aki maga is céltudatos felnőtt.
Valahányszor módszertan órát tartottam a tanárjelölteknek, mindig megemlítettem azt a három legfontosabb tulajdonságot, melyek szerintem a jó tanár ismérvei. Ezek a törődés, a kompetencia és a magabiztosság. Azóta a listát kiegészítettem még két tulajdonsággal. Az egyik a kiegyensúlyozottság. Ez alatt azt értem, hogy tisztában vagyunk egyéniségünkkel, szellemi, érzelmi és lelki értelemben elfogadjuk magunkat. Ha bármelyik területen kételyeink vannak, az érezhető lesz a tanítványainkkal és a munkatársainkkal való kapcsolatunkban is. A kiegyensúlyozott személy céltudatos, aki tudja, hol a helye a világban, tisztában van saját szerepével társas kapcsolataiban, és elfogadja önmagát. Hogyan érjük ezt el? Jó neveltetéssel, nagymértékű családi támogatással, szeretettel körülvéve, egészséges önbizalommal felruházva. A háttér rendkívül különböző lehet. Mindig elcsodálkozom azon, hogy mennyire eltérő egyéniségekből lehet hatékony tanár. Magas, alacsony, barátságos, merev, izgő-mozgó, nyugodt, egyedülálló, házas – majdnem teljesen mindegy. A lényeg, hogy az, aki a tanítást választja hivatásul, békében legyen önmagával, elfogadja saját magát, és érzékelje, jelenléte igazán számít a körülötte lévőknek.
Ebből a kiegyensúlyozottságból következik a törődés. Csak az képes másokkal is igazán törődni, aki tisztában van önmagával. A segítő tanár számára a másokkal való törődés alapvető követelmény. A felnőttkor felé tartó, helyüket kereső kamaszokat felelősségteljesen segíteni csak nagy szeretettel és teljes odaadással lehet. Ha nincs bennünk igazi affinitás a fiatalok iránt, ha nincs bennünk elhivatottság, hogy segítsük őket saját maguk és a világban elfoglalt helyük megtalálásában, akkor olyan feladatot vállalunk, amelyben nem lesz sok örömünk, így hamarosan az egész munkánk mókuskeréknek fog tűnni és apátiába torkollik.
A tizenévesek érzik, hogy igazán szíveden viseled-e a sorsukat, avagy sem, és megérzik, ha a tanítás csak kereseti lehetőség a számodra. A törődés nem pusztán kedves, nagymamás hozzáállást jelent. Akinek van/volt kamasz gyermeke, vagy tanított kamaszokat, tudja, hogy míg néha „szigorú szeretetre” van szükségük, addig máskor éppen megértésre és vigasztalásra. De minden esetben meg kell hallgatnunk őket, és tisztelnünk kell személyiségüket. Azok tudják igazán kimutatni a szeretetet és a mások iránti megbecsülést, akik törődnek magukkal, akiknek volt részük gondoskodó nevelésben, akik érezték már a feltétel nélküli szeretet megnyilvánulását.
Ha a segítő tanár kiegyensúlyozott, és van affinitása a fiatalok iránt (törődés), akkor a tananyagban meglévő kompetenciája még nyilvánvalóbbá válik. Először is, a kiegyensúlyozott személy tudja mire képes, és egészséges önbizalommal rendelkezik. A tanulásnak örömtelinek és hasznosnak kell lennie bármilyen tárgykörről, vagy tudományágról legyen is szó. Ha számodra nem az, ne legyél tanár! Nagyon fontos, hogy bevigyük az örömöt az iskolai környezetbe, és ezt tanítványaink is érzékeljék. Ha a segítő tanár kompetens, örömét leli a tanulásban és a magyarázatokban, akkor a tanulókra is átragad a lelkesedés. A kiegyensúlyozott, törődő és kompetens személy megmozdít, megérint, lázba hoz.
A negyedik elem a magabiztosság. Semmi nem koptathatja el az ember magabiztosságát gyorsabban, mint amikor a kamaszok örökösen megkérdőjelezik személyét, munkáját és motivációit. Csak akkor lehetsz hatékony tanár, ha tisztában vagy egyéniségeddel (kiegyensúlyozottság), ha tudod mire vagy képes (kompetencia), és ha szeretsz a fiatalokkal foglalkozni. A magabiztosság egyrészt a feladatmegoldások nélkülözhetetlen eleme, másrészt az elért eredményekkel egyre nő. Leginkább az erősítheti meg az önbizalmadat, ha tisztában vagy önmagaddal, és ha ismered szakmád csínját-bínját. Ugyanakkor tanítványaidnak is meg kell mutatnod, hogy tudatosan cselekszel és hiszel abban, amit teszel. Ezzel a hittel előbb-utóbb képes leszel meggyőzni a magad igazáról a legtöbb embert, akivel kapcsolatba kerülsz, még akkor is, ha a kamaszok mindent megkérdőjelezésével folytatott harc sokszor felőrli az energiádat.
Az ötödik elem az alkotás. Ez nem csupán kreativitás, több annál. Az alkotás azt jelenti, hogy az egész életen át tartó tanulással állandóan újra kell alkotnod magad. A jó segítő tanár maga is örömmel sajátít el új ismereteket, és mindezt felhasználja az oktatás folyamatában. A fiataloknak a tanulásban olyan segítő társra van szükségük, aki maga is úton van, aki velük együtt tanul a felnőttséghez vezető zarándokúton: mert a felnőttkor elérése nem végcél, csupán egy véget nem érő utazás egyik állomása. Amikor a fiatalok azt látják, hogy egy segítő tanár nemcsak képes, hanem akar is velük tanulni, hogy vezetőjük lelkesen és izgatottan sajátít el új ismereteket, a felfedezés iránti lelkesedés mindenkire átragad.
Végül is, a tanítás művészete abban áll, hogy elősegítsük tanítványaink felfedezéseit: hogy felfedezzék saját magukat, másokhoz való viszonyukat, azt, hogy miképp épül fel világunk, és hogyan működik. A segítő tanár nem csupán a világ működésével kapcsolatos számtalan információ birtokában lévő mindentudó mester, hanem a tanulókat segítő társ, aki partner a világ konstruktív értelemben való felfedezésében.
Hungarian to English: Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika
Source text - Hungarian ELSŐ FEJEZET
amelyben egy mese írására szövetkezünk, és a főszereplőket is megismerjük
– Írjál nekem egy mesét.
– Miről?
– A kacsakirályról meg a kacsa-királykisasszonyról.
– Két kacsáról?
– Igazából nem kacsák ám!
– Hanem?
– Valódi király meg valódi királykisasszony. Csak a gonosz boszorkány elvarázsolta őket.
– Miért varázsolta el őket?
– A szegény Dzsoni miatt.
– Ez a szegény Dzsoni egy angol?
– Dehogy angol! A szegény Dzsoni az a szegény Dzsoni, és kész. Nincsen neki semmije, vándorol a világban, és fütyörészik.
– És miért kellett e miatt a szegény Dzsoni miatt elvarázsolni a királyt meg a királykisasszonyt?
– Mert a gonosz boszorkány nem akarja, hogy a szegény Dzsoni feleségül vegye Árnikát.
– Ki az az Árnika?
– Hát a királykisasszony, ki volna más!
– Ja, tudom már! Árnika királykisasszony, aki olyan kedves volt, hogy a mosolyától megszelídültek a farkasok meg a medvék; még a szélvihar is elcsendesedett, ha Árnika elmosolyodott. Szerette is mindenki Östör király lányát.
Hegyen innen, völgyön túl, völgyön innen, hegyen túl volt egy kerek tó.
A kerek tó mellett királyi kastély, harminchat tornyú, háromszáz ablakos. Ebben a kastélyban lakott Östör király meg a lánya, Árnika. Nagyon igazságos ember volt Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte. De legeslegvilágosabban abból látszik, hogy milyen jó király volt, hogy dühösen soha nem parancsolt senkinek semmit. Ha fölmérgesítették – és ez a királyokkal is elég gyakran megesik –, behúzódott a trónterembe, és azt mondta:
– Most akármit mondok, ne törődjetek vele, haj, de mérges vagyok, legjobb, ha nem is kerültök a szemem elé, kutya teremtette, mert hátrakötöm a sarkatokat! Tűnjetek el, és számoljatok ezerig, s akkor nézzétek meg, hogy mérges vagyok-e még.
Na, takarodott is mindenki a trónteremből, a lábuk se érte a kopott perzsaszőnyeget! Az udvari főszámolnok meg odakint a várudvaron szép tempósan elszámolt ezerig. Akkor bekukkantottak Östör királyhoz, többnyire bátran tehették, mert addigra elpárolgott a mérge. Ha mégsem, akkor elordította magát, amikor meglátta, hogy kukkantgatnak rá:
– Takarodjatok, kutyák! – Ilyenkor aztán az udvari főszámolnok még ezerig elszámolt. A király legtöbbször már nyolcszáznyolcvannyolcnál kijött a trónteremből, és azt mondta:
– Ne haragudjatok, ha azt mondtam volna, hogy kutya teremtette meg kutyák, de kutya mérges voltam
De az ilyen kétezres, vagyis hogy ezernyolcszáznyolcvannyolcas haragok fehérholló-ritkák voltak, mert bölcs ember volt Östör király, hamar elszállt a haragja.
– Ott. És lesik, hogy valakinek a szívébe szállhassanak. És ha már ott vannak, akkor reszkethet, vörösödhet, puffadhat, ordíthat szegény ember, amíg meg nem pukkad.
– Vagy amíg vissza nem száll a haragja Haragországba.
– Úgy is van. Az a jó, ha idejében visszaszáll.
– És ha valaki egyszer Haragországba téved?
– Hát annak ezer jaj és kín és keserv.
– Miért, jó harag nincs?
– Dehogyisnem, de még mennyire, hogy van!
– Östör királynak jók voltak a haragjai vagy rosszak?
– Volt neki ilyen is meg olyan is. De most éppen egy jó haragját akartam elmondani.
Egyetlenegyszer történt csak meg, hogy szegény udvari főszámolnoknak kiszáradt a szája a sok számolástól. Ötezerig kellett számolnia. De ez igazán érthető. Ami akkor történt, azon más is fölmérgesedett volna, nemcsak Östör király. Ugyanis egy szép napon beállított a várudvarra két lovag. Csillogott-villogott a sisakjuk, zörgött-börgött az aranyozott páncéljuk, dobolt, kapált, prüszkölt alattuk a két paripa. A nagy csörömpölésre, dobolásra, nyihogásra a palota apraja-nagyja kicsődült az udvarra. Még Östör király meg Árnika is.
– Hát ti? – kérdezte a király.
– Üdvözöljük felségedet, a királyok legnagyobbikát – mondták a lovagok. – És Árnika királykisasszonyt is üdvözöljük, a világ legeslegszebb leányát.
– Nem is vagyok a világon a legeslegszebb – suttogta az apjának Árnika.
– Nem baj – mondta a király –, egyszer majd lesz valaki, akinek a legeslegszebb leszel. – Azzal a lovagokhoz fordult.
– Mit akartok?
– Felséges király – mondták a lovagok –, a lányodat kérjük feleségül. De tudjuk, hogy csak egyikünk felesége lehet, ezért úgy határoztunk, hogy itt az udvaron életre-halálra megvívunk, s amelyikünk élve marad, azé legyen Árnika.
Örvendezett az udvari népség, na, egy jó kis csetepatét láthatunk. A két lovag már rántotta is a kardját. Na de korai volt az örvendezés is meg a „kard ki! kard ki!” is.
– Állj! – mondta a király. – Nehogy összeverekedjetek itt nekem!
Leeresztették a lovagok a kardjukat, néztek a királyra.
– Mi az, talán nem akarod hozzánk adni a lányodat?
– Nem én döntöm azt el – mondta a király –, hogy kihez megy a lányom feleségül.
– Hát ki?
– A lányom. Ahhoz megy, akit megszeret. Meg aki őt megszereti. Hiába kaszaboljátok halálra egymást, ha a lányom nem szereti meg a győztest. Ha meg a vesztest szeretné meg, arra még rágondolni is rossz. Inkább hozzá se kezdjetek.
– Azt akarod mondani, hogy a lányodnak nem kell a győztes?
– Amit akartam, megmondtam – mondta a király –, a lányom ahhoz megy feleségül, akit megszeret.
– És ha egy jöttmentet szeret meg? – kérdezték a lovagok. – Egy szegény földönfutót, egy nincstelent, egy senkiházit?
A király arcán már kezdtek gyűlni a piros foltok; láthatta, aki ismerte, hogy azonnal dühbe gurul.
– Akkor egy jöttmenthez, egy szegény földönfutóhoz, egy nincstelenhez, egy senkiházihoz megy feleségül – mondta a szokásosnál kissé hangosabban a király.
– Ez nem királyi gondolkozás – mondták gőgösen a lovagok.
A király most már ordított:
– Nem királyi, emberi! Börtönbe velük, lefejezni mind a kettőt!
Az udvari főszámolnok már el is kezdte: egy, kettő, három… A király meg berontott a trónterembe, annak is a legeslegeldugottabb sarkába, ott dühöngött, dúlt-fúlt, bizony harag szállt a szívébe.
A lovagok meg ijedten összenéztek.
– Minket most lefejeztek?
– Dehogy fejezünk, csak meneküljetek, ahogy a lovatok lába bírja - mondta a főudvarnagy.
Az udvari főszámolnok már háromszázharmincháromnál tartott.
A két lovag köd előtte, köd utána, a főszámolnok meg ezerhez ért. Bekukkantottak a kukkantók, de a király még akkor is olyan mérges volt, hogy hozzájuk vágta a koronáját. Csak ötezernél csillapodott le. Akkor aztán kijött a trónteremből, és azt mondta:
– Mintha azt parancsoltam volna mérgemben, hogy fejezzétek le őket. Remélem…
– Persze, felséges királyom – mondta a főudvarnagy – egy ujjal se nyúltunk hozzájuk. Hadd fussanak, amerre látnak.
– Na, hála istennek! – nyugodott meg a király. – Két ilyen gőgös fajankót. Majd épp ilyenekhez adom a lányomat. – És a lányára nézett. – Igaz, Árnika?
– Mert ugye Árnika a szegény Dzsonit fogja megszeretni?
– Én is azt hiszem.
– És mikor jön már a szegény Dzsoni?
– Már jön, már itt van egy közeli erdőben
Translation - English CHAPTER ONE,
where we come together to write a tale and get to know the main characters
“Could you write me a tale, please?”
“What about?”
“About the duck king and the duck princess.”
“About two ducks?”
“They are not really ducks, though.”
“They aren’t?”
“He is a real king and she is a real princess. But the evil witch cast a spell on them.”
“Why did she do that?”
“Because of poor Johnny.”
“Who is poor Johnny?”
“Poor Johnny is poor Johnny and that’s it. He owns nothing and wanders the world whistling tunes happily.”
“And why did the witch cast a spell on the king and the princess because of this poor Johnny?”
“Because the evil witch doesn’t want poor Johnny to marry Arnica.”
“Who is Arnica?”
“Well, she is the princess, of course, who else could she be?”
“Aha, I see! Princess Arnica, who was so nice that the wolves and the bears became tame when she smiled and the gale died away when her face lit up. Everybody loved the daughter of King Ostor.”
“King who?”
“Ostor. Isn’t it what Arnica’s father is called?”
“Yes. That certainly is his name.”
Once upon a time, over the blue mountains and over the green valleys far away, behind the beyond there was a round lake.
Next to the lake there stood a palace with thirty six towers and three hundred windows. In this palace lived King Ostor and his daughter Arnica. King Ostor was a very just ruler. He punished those who needed to be punished and rewarded everybody who deserved to be rewarded. As a good king, he always refrained himself from giving orders to anybody when he was in a bad temper. Whenever he got angry – which happens even to kings –, he retreated into his throne-room and said:
“Whatever I might say now, do not listen to me. Oh, I’m so furious, the best you can do is not even to come close to me, or I’ll have your ears pinned back. Go away, count to one thousand and then check on me to see if I am still angry.”
So everybody would scuttle out of the throne-room like lightning. The court‘s Chief Count in the courtyard would count up to one thousand at a steady pace. Then they would check on King Ostor and usually by that time he had gotten over his temper. If not, the king would have another fit when he saw his folks peeping in and would shout:
“Get out of here, dirty dogs!” On these occasions the court’s Chief Count would count up to one thousand for the second time. Most times, the king would be back to normal and out of his throne-room at eight hundred and eighty-eight saying: “Forgive me if I called you names, but I was in a bit of a huff.” But these two thousand, or I should say, one thousand eight hundred and eighty-eight type outbursts were rare as a blue diamond because King Ostor was wise and his anger evaporated easily.
“Where does his anger go when it evaporates?”
“Into Angerland.”
“Is that where all anger live?
“Yes. And anger spies to see whose heart it can attack and once attacked, the poor man will redden in the face, huff and puff and bellow till he bursts.”
“Or, till his anger flies back to Angerland.”
“That’s right. It is best if it flies back – the sooner the better.”
“And what if somebody enters Angerland by accident?”
“Well, that person suffers great agony and is tormented left and right.”
“Why? Isn’t there good anger?”
“Of course, there is! Absolutely!”
“Was King Ostor’s anger good or bad?”
“Sometimes good and sometimes bad. But now I was just about to tell you about one case when he had good anger.”
Of the many times the king got angry, it happened only once that the court’s Chief Count’s mouth got parched because he had to count so much. He had to count up to five thousand. But everybody understood. What happened then would have made anybody furious, not just King Ostor. Here is what happened. One day two knights turned up at the court. Their helmets were sparkling and glittering, their golden armor was clattering and rattling and their mounts were kicking and snorting and pawing the ground underneath them. The big clatter and rattle, pawing and neighing brought old and young to the courtyard, curious to see what was going on. King Ostor and Arnica came too.
“And you?” asked the king.
“I salute Your Majesty, the greatest king of all,” the knights said. “And I salute Princess Arnica, the most beautiful lady in the world.”
“But I’m not the most beautiful lady in the world,” Arnica whispered to her father.
“Never mind! There will be somebody some day who thinks you are the most beautiful lady in the world,” said the king to Arnica as he turned to the knights. “What do you want?”
“Your Majesty! We are proposing marriage to your daughter. But we know that she cannot be wife of both of us, so we decided to fight for life and death and whoever stays alive marries Arnica.”
The royal household was jumping with joy in hope of seeing a good little joust. The two knights had already drawn their swords ready to go. Alas, all the joy and haste to fight proved to be premature.
“Stop!” ordered the king. “Don’t you two dare start a fight in my courtyard!”
The knights lowered their swords and looked at the king.
“Don’t you want your daughter to marry one of us?”
“It’s not me who decides who my daughter wants to marry.”
“Who then?”
“She herself. She’ll marry somebody she falls in love with. And who will fall in love with her. It’s pointless for you to go to the trouble of fighting for life or death if my daughter will not fall in love with the winner. Or what if she happens to fall in love with the loser – the very idea gives me goose bumps. So you might as well forget about any fighting.”
“Are you indicating that your daughter does not want the winner?”
“I said what I needed to say,” the king replied. “My daughter will marry whoever she falls in love with.”
“And what if she falls in love with a vagabond?” the knights asked. “A poor outlaw, a have-not, a good-for-nothing?”
By this time red spots started to appear on the king’s cheeks, meaning – for those who knew him well – that he was just about to explode.
“Then she’ll marry a vagabond, a poor outlaw, a have-not, a good-for-nothing,” the king said a bit louder than usual.
“This is not the way kings should think. It’s not royal,” the knights announced arrogantly.
The king now was screaming, “Not royal, it’s human! Imprison them and behead both of them!”
The court’s Chief Count already had started counting: “One, two, three …” The king rushed off into the darkest corner of his throne-room huffing and puffing. The truth is that anger got into his heart.
The knights looked at each other sheepishly.
“Are we going to be beheaded?”
“Of course you are not, just make a run for your lives as fast as your horses can go,” the High Steward said.
In the meantime, the court’s Chief Count had already counted to three hundred and thirty-three.
Off the two knights went and the court’s Chief Count reached one thousand. The messengers peeped in, but the king was still in such a rage that he threw his crown at them. He only calmed down at five thousand. Then he came out of the throne-room and said:
“If I remember correctly, in my fury I ordered them to be beheaded. I hope …”
“Of course, Your Majesty,” the High Steward said. “We haven’t touched them. We let them run free.”
“Thank goodness!” The king sounded more relaxed. “Two conceited blockheads! I wouldn’t dream of giving my daughter to such rogues.” And he looked at his daughter. “Is that right, Arnica?”
Arnica smiled at her father saying:
“Thank you, dad.”
“Because Arnica is going to fall in love with poor Johnny, right?”
“That’s my guess, too.”
“And when is poor Johnny coming?”
“Here he comes. He is in the nearby forest.”
More
Less
Experience
Years of experience: 23. Registered at ProZ.com: Feb 2008.
Adobe Acrobat, Frontpage, Microsoft Excel, Microsoft Word, Powerpoint
Bio
I have twenty years of experince teaching various age groups (grade 5 up to adults). I have taught Russian, English and P.E. I have been heavily involved in curriculum development for the last 5 years (Marketing, Tourism and Catering). My translating experience includes translations from English to Hungarian as well as from Hungarian to English (pieces in tourism and catering, patents, contracts, EU-related materials, websites, literature). I have a BA in Russian and P.E., an MA in English and in Translation Studies. I have a wide range of interests and like to travel. At the moment I am staying in the USA with my family.
Keywords: irodalom, gyermek irodalom, szépirodalom, oktatás, neveléstudomány. turizmus, vendéglátás, társadalomtudomány, sport, egészséges életmód, politika
literature. See more.irodalom, gyermek irodalom, szépirodalom, oktatás, neveléstudomány. turizmus, vendéglátás, társadalomtudomány, sport, egészséges életmód, politika
literature, children books, education, tourism, catering, sport, healthy lifestyle, politics, social studies. See less.
Expertise