ProZ.com translation contests »
11th ProZ.com translation contest: "Contemporary society" » English to Hungarian » Entry by Klára Kalamár


Source text in English

Translation by Klára Kalamár (#13816)

We're accustomed to glamour in London SE26: Kelly Brook and Jason Statham used to live above the dentist. But when Anouska Hempel's heels hit the cracked cement of the parking space outside my flat, it's hard not to think of those Picture Post photographs of royalty visiting bombed-out families during the second world war. Her mission in my modest tract of suburbia is, however, about more than offering sympathy. Hempel—the woman who invented the boutique hotel before it bore any such proprietary name—has come to give me information for which, judging by the spreads in interiors magazines and anxious postings on online DIY forums, half the property-owners in the Western world seem desperate: how to give an ordinary home the look and the vibe of a five-star, £750-a-night hotel suite. To Hem­pelise, in this case, a modest conversion flat formed from the middle slice of a three-storey Victorian semi.

"You could do it," she says, casting an eye around my kitchen. "Anyone could do it. Absolutely no reason why not. But there has to be continuity between the rooms. A single idea must be followed through." She looks out wistfully over the fire escape. "And you'd have to buy the house next door, of course." That's a joke. I think.

...

It's worth pausing, though, to consider the oddness of this impulse. The hotel room is an amnesiac space. We would be troubled if it bore any sign of a previous occupant, particularly as many of us go to hotels in order to do things we would not do at home. We expect a hotel room to be cleaned as thoroughly as if a corpse had just been hauled from the bed. (In some cases, this will actually have happened.) The domestic interior embodies the opposite idea: it is a repository of memories. The story of its inhabitants ought to be there in the photos on the mantelpiece, the pictures on the wall, the books on the shelves. If hotel rooms were people, they would be smiling lobotomy patients or plausible psychopaths.
Hozzászoktunk a bűbájos környezethez a London SE26-ban: Kelly Brook és Jason Statham a fogorvos fölött lakott. De amikor megütötte a fülemet Anouska Hempel cipősarkainak kopogása a lakásom előtti parkoló repedezett betonján, nehéz volt nem a királyságbeli Picture Post fényképészeire gondolnom, amint lebombázott családokat látogatnak a második világháború idején. Mindazonáltal Anouska látogatásának célja az én szerény külvárosi traktusomban több volt annál, minthogy együttérzéséről biztosítson. Hempel – a nő, aki feltalálta a butikhotelt, még mielőtt az bármiféle márkanevet viselt volna – azért jött, hogy olyan információval lásson el engem, amit, a belsőépítészeti magazinokban megjelent írásokból és online Csináld magad! fórumokon posztolt aggódó hozzászólásokból ítélve, a nyugati világ ingatlantulajdonosainak fele kétségbeesetten keresett: hogyan tegyük egy átlagos otthon megjelenését és hangulatát egy ötcsillagos, éjszakánként 750 fontba kerülő szállodai lakosztályéhoz hasonlatossá. Vagyis, jelen esetben, hogyan „hempelizáljunk”egy háromszintes viktoriánus társasház középső szegmenséből átalakított, szerény lakrészt.

– Meg tudnád csinálni – mondja, körülnézve a konyhában. – Bárki meg tudná csinálni. Semmi, de semmi nem szól ellene. Viszont a szobáknak egységes képet kell mutatniuk. Végig ugyanazt az elképzelést kell követned.
Izgatottan kitekint a tűzlépcső fölött.
– És meg kell vásárolnod a szomszédos házat, természetesen.
Ez csak vicc volt – gondoltam.

...

Érdemes azért megállni egy pillanatra, és elgondolkodni ezen az őrült ötleten. A szállodai szoba egy amnéziás tér. Zavarba jönnénk, ha magán viselné az előző lakója nyomait. Sokan közülünk azért mennek szállodába, hogy olyan dolgokat csináljanak, amit otthon nem tennének meg. Elvárjuk, hogy a szállodaszobát olyan alapossággal takarítsák ki, mintha éppen akkor húztak volna ki az ágyból egy holttestet. (Néhány esetben ez ténylegesen meg is történhetett.) Egy otthoni szobabelső ennek épp az ellenkezőjét testesíti meg: az otthon az emlékek tárhelye. Lakóinak története ott kellene, hogy legyen a kandallópárkányon elhelyezett fényképeken, a falon lógó festményeken, a könyvespolcok könyveiben. Ha a hotelszobák emberek lennének, valószínűleg mosolygó, homloklebenyműtéten átesett betegek volnának, vagy talán pszichopaták.


Discuss this entry