Egy pici lakásban élünk egy emeletes tömbházban, mely számos középosztálybeli családnak ad otthont. Viszont a Felis domestica család egyedei szintén szemet vetettek az épületre, és a számuk már jó eséllyel meghaladja a Homo sapiens lakókét. Ezek a visszahúzható karmú négylábúak, akik méltán lehetnek büszkék a rokonaikra – az oroszlánokra, a tigrisekre, a hiúzokra és a párducokra –, senkitől sem riadnak vissza a környéken. A kilenc életű macskák növekvő populációja mindenkit zavar, ugyanakkor mókás viselkedésük sokak számára megkönnyebbülést is nyújt.

Az utcánkban élő macskák szigorú határvonalak mentén osztották fel a területet. A földszinti, valamint az első és második emeleti egerészek az emeletükön maradnak, kivéve, amikor az ellenőrzésük alatt álló területen kívüli konyhákat fosztogatják az éhségük csillapítására. A terasz kizárólag a fiatalok territóriuma, viszont néha a hajdani sziámi nemzetség arisztokratái is igénybe veszik, amikor a testüket nyalogatják, vagy napozni szeretnének. Néhány kandúr a szűk helyiségek sarkait pécézi ki, hogy dorombolva aludjon egyet, például az őrbódéban, ahol a szegény fickó is el-elszundikál. A jó Isten két zenedobozzal áldotta meg ezeket a macskákat – eggyel a doromboláshoz, eggyel pedig a nyávogáshoz –, és különleges alkalmakkor néhány szoprán cica éjszakai koncerttel szórakoztatja a lakókat, nehogy elaludjanak.

Vannak lakók, akik a patyolattisztaságot kedvelik; őket az bosszantja, amikor a szürke macskák összekoszolják a dolgaikat. A lakók között a farkasok erős meggyőződése, hogy macskákat kilencfarkú macska korbáccsal kell kiűzni. A bárányok viszont nem tudják, mitévők legyenek, és várják, mi történik. Hát, még nem lehet tudni, kinek lesz bátorsága lépni.