Amíg a két gyerekre vigyáztam egy kis téren, Zita bement a világörökségi listán is szereplő gótikus katedrálisba, ahonnan csak szokatlanul hosszú idő után jött ki. Mivel nála nem volt apró, engem kért meg, hogy vegyek egy mécsest és gyújtsam meg. A kisfiam is bejött velem, és már be is dobta a perselybe a kiszámolt aprópénzt, de azután hirtelen kiszaladt anyához… és amikor utánasiettem, a kapuból láttam, hogy Zita rázkódó vállakkal zokog. Odabent a hűvösben aztán meggyújtottam életem első templomi mécsesét, ott pislákolt vagy száz másikkal egyetemben.
Amikor elindultam kifelé, észrevettem, hogy a mécsesekkel pontosan átellenben Szt. Kristóf alakja áll, szép színesre festett 15. századi szobor alakjában, amint viszi át a kis Jézust egy folyón. A faluban, ahol Zita felnőtt, szintén Szt. Kristóf szobra áll a főtéren. Itt, a tengerparti székesegyházban hirtelen ez villant be nekem: a tűz a vízzel szemben, a négy őselem közül a két nagy ellentétpár, a születés és a halál, az alkotás és a pusztítás; köztük pedig, a főhajó közepén állok én: az ateista, a pogány, a gyaur, a gój, a gádzsó, mindennek a tagadása és mindennek a tagadója.
Néztem a templomban az embereket, és megéreztem, hogy miért nem tudok soha úgy templomba belépni, mint ők. Sok száz, talán sok ezer templomban jártam már, minden lényeges vallás és felekezet templomában, de csak mint turista, mint utazó, mint kíváncsi kívülálló, mint felületes szemlélő. Talán olyan vagyok, mint a lelketlen szerető, aki sok száz nőjében mindig csak a különleges és egyedi vonásokat keresi, mint én a templomokban az építészeti megoldásokat, de magát a lényeget soha nem érti meg, mert fél megérteni, mert önző módon félti saját önállóságát.
Mikor kiértem a szabad ég alá, balról a tenger vize, felülről a nap tüze fogadott, a babakocsit tologató párom tűzforró arcán pedig sós vízcseppek gördültek le. Víz és tűz, akármerre nézek. Tűz és víz, akármit is érzek.