Ki hajította el azt az első, végzetesnek bizonyuló paradicsomot, amely aztán útjára indította a legendás La Tomatinát? Igazából senki nem tudja. Egyesek szerint Franco-ellenes tüntetők lehettek, mások tudni vélik, hogy az egyik karneválon szabadult el a hangulat. A legnépszerűbb változat szerint 1945-ben, a hatalmas papírmasé bábukat felvonultató Los Gigantes fesztiválon pár helybéli egy kis csetepatéval kívánta felhívni magára a figyelmet. Úgy esett, hogy épp egy zöldségárus targoncájába botlottak, és elkezdtek az érett paradicsomokkal dobálózni. Az ártatalan bámészkodók is bekapcsolódtak a jelenetbe, mely végül hatalmas paradicsomcsatába torkolott. A rendbontóknak ugyan ki kellett fizetniük a pórul járt paradicsomárusokat, de ez sem tudta meggátolni, hogy a jelenet évről évre megismétlődjön és rövid idő alatt hagyománnyá váljon.

Attól tartva, hogy a játék elfajulhat, az ötvenes években a hatóságok rendre kiszabtak, részben feloldottak, végül újból bevezettek egy sor tilalmat. 1951-ben börtönbe zártak néhány tilalmat megszegő helybélit, de az intézkedés olyan heves tiltakozást váltott ki, hogy kénytelen voltak a rendbontókat szabadon bocsátani. A paradicsomcsatát tiltó intézkedések híres kifigurázása 1957-ben történt, amikor is a kezdeményezők egy paradicsom-temetésparódiát rendeztek, koporsóval és teljes ünnepi körmenettel. Az eseményeket követően a helyi önkormányzat végül jobbnak látta beadni a derekát, és miután felállított pár szabályt, zöld utat adott ennek a bolondos hagyománynak.
Noha a paradicsomoké a főszerep, a nagy összecsapást egy teljes hétig tartó ünnepség előzi meg, melyet Buňol városka védőszentjeinek, Szűz Máriának és Bertrand Szent Lajosnak a tiszteletére rendeznek utcai parádéval, zenés produkciókkal és tűzijátékokkal, igazi spanyol stílusban. A csata előestéjén egy hatalmas paella készül: ezzel a legendás tenger gyümölcseivel, sáfránnyal és olívaolajjal készült valenciai rizses fogással gondoskodnak arról, hogy a résztvevők kellő tartalékkal induljanak a küszöbönálló leszámolásba.

Mára sikerült ezt a szilaj fesztivált néhány intézkedéssel valamelyest megszelidíteni. A szervezők egészen odáig elmentek, hogy minden évben egy speciális, evésre nem alkalmas paradicsomfajtát termesztenek kimondottan erre az eseményre. Az ünnepség reggel 10 óra körül indul, amikor a résztvevők egy zsírral bekent oszlop felé tülekednek, hogy megkaparintsák a tetejére rögzített sonkát. A szemlélők slaggal locsolják a rúdon felkapaszkodni igyekvőket, énekszó és tánc kíséretében. Mikor a templomharang delet üt, paradicsommal roskadásig teli teherautók gurulnak be a városkába, egyre erősődő „ To-ma-te, to-ma-te!” skandálás közepette.

Aztán a vízágyú elsütésével indulhat az igazi fieszta, innentől kezdve szabadon be lehet vetni a paradicsomokat illetve a támadások minden elképzelhető válfaját. Magas röppályájú paradicsombombák, lopakodó orgyilkosként végrehajtott merényletek, netán ügyes egykezesből ívben csavart lövedékek: bármi legyen is a harci technikád, mire a La Tomatina véget ér, garantáltan másképp festesz és érzed magad. Nagyjából egy óra múlva a paradicsomlétől tocsogó bombázók kedvükre tobzódhatnak az utcán hömpölygő salsában, amelyben nehéz lenne fellelni bár egy ép paradicsomot. A másodszorra eldördülő vízágyú jelzi: a csata véget ért.

Vajon mikor repült el az első, „hagyományteremtő” paradicsom, amely útjára indította a La Tomatina-forradalmat? Nehéz lenne megmondani. Talán egy Franco-ellenes tüntetésen történt a dolog, de az sem kizárt, hogy egy önfeledt mulatozásba átcsapó karnevál résztvevőinek hirtelen támadt ötletéről van szó. A legelterjedtebb magyarázat szerint az 1945-ben megrendezett, óriási papírmasé bábukat felvonultató Los Gigantes fesztiválon néhány felpaprikázott helyi lakos mindenáron a figyelem középpontjába próbált kerülni, és amikor egy zöldségesstand akadt az útjukba, röpködni kezdtek a levegőben az érett paradicsomok. Miután az eset békés szemlélői is bekapcsolódtak a hajigálásba, a helyszín gyorsan „véres” csatatérré változott. A rendbontóknak meg kellett ugyan fizetniük az okozott károkat, de ez nem szabott gátat a további paradicsomcsatáknak és egy új hagyomány születésének.

Az 50-es években a hatóságok sorozatos tiltásokkal próbálták útját állni az új szokás túlzott elfajulásának, amelyeket rendre feloldottak, majd újra bevezettek. 1951-ben a tiltással szembeszegülőket bebörtönözték, és csak a közvélemény nyomására engedték őket szabadon. A tilalommal való szembeszállás legemlékezetesebb példájára 1957-ben került sor, amikor a hajigálás hívei – koporsóval a vállukon – gyászmenetet és temetést szerveztek, hogy elsirassák kedvenc hagyományukat. 1957-et követően a város önkormányzata végül jobb belátásra tért, és – néhány szabály bevezetése mellett – áldását adta a különös szokásra.

A kezdeményezés, amelyen a paradicsomé a főszerep, mára egyhetes fesztivállá nőtte ki magát, amelynek záróakkordjaként, az utolsó napon kerül sor az önfeledt dobálózásra. A rendezvénysorozaton Buñol védőszentjeit, Szűz Máriát és Bertrán Szent Jánost ünneplik a spanyol temperamentumhoz méltó felvonulásokkal, zenével és tűzijátékkal. Hogy másnap jó erőben legyenek, a nagy esemény előestéjén hatalmas adag paellát – rizsből és a tenger gyümölcseiből olívaolajjal és sáfránnyal készített jellegzetes valenciai ételt – szolgálnak fel a bátor résztvevők számára.

Napjainkban természetesen a féktelen mulatozásnak is megvan a maga rendje. A szervezők igazán kitesznek magukért: az évente megrendezett eseményen kifejezetten erre a célra termesztett, fogyasztásra alkalmatlan paradicsommal látják el a hajigálni vágyókat. A nagy ütközet napja délelőtt 10 óra körül azzal indul, hogy a résztvevőknek egy zsírral bekent póznára akasztott sonkát kell megszerezniük. Az utcán táncoló-éneklő nézők eközben slaggal spriccelik a mászókra a vizet. Amikor a toronyóra elüti a delet, paradicsommal megrakodott kocsik gördülnek a városka utcáira, és a „To-ma-te, to-ma-te!” rigmus ütemes skandálása közepette a hangulat tetőfokára hág.

A fő eseményt egy vízágyú elsütésével nyitják meg. Ezt követően elkezdődhet a lédús ütközet, ahol a paradicsomzúzók és -hajigálók végre egymásnak eshetnek. Mindenki más módszerre esküszik. Egyesek a nagy távolságról indított, ballisztikus röppályán repülő lövedékek hívei, mások közvetlen közelről, orvul támadnak, és vannak, akik közepes távolságból hajigálják a paradicsomgránátokat. Egy biztos: az ütközet végére a résztvevők jól látható (és érezhető) átalakuláson mennek át. Közel egy órával később a szósszal borított fesztiválozók diadalittasan gázolhatnak a felismerhetetlenségig szétzúzott paradicsomokból összeállt pürétengerben. Az összecsapás végét a vízágyú újabb elsütése jelzi.

Hogy kinek a kezéből indult útjára az a bizonyos első, sorsdöntő paradicsom, amelynek útja a Paradicsomfesztiválhoz vezetett? Nos, valójában senki sem tudja a választ. Talán egy Franco-ellenes megmozduláson történt, talán egy karneválon szabadultak el az indulatok... Mindenesetre a legnépszerűbb verzió szerint az 1945-ös Los Gigantes-i fesztiválon, a papírmaséból készült óriásbábuk ünnepén néhány helyi fiatal egy kis megrendezett bunyóval próbálta felhívni magára a figyelmet, és mivel ez éppen egy zöldségárus szekere mellett történt, érett paradicsomokkal kezdték dobálni egymást. A mókához egyre több nézelődő csatlakozott, míg végül repkedő gyümölcsöktől zsúfolt csatamezővé változott a tér. A felbujtóknak meg kellett fizetniük a zöldségesek kárát, de ez sem tántorított el senkit az újabb paradicsomcsatáktól –megszületett az új hagyomány.

Az indulatok elszabadulásától tartó hatóságok az 1950-es években előbb betiltották a paradicsomdobálást, aztán enyhítettek a szabályokon, később pedig megint szigorítottak rajtuk. 1951-ben be is börtönöztek néhány helyi lakost, akik fütyültek a tiltásra, de a közvélemény nyomására hamarosan szabadon kellett engedniük őket. A leghíresebb tiltakozó megmozdulás 1957-ben történt, amikor is a repkedő paradicsomok lelkes támogatói koporsót és halottas menetet sem nélkülöző jelképes temetésen búcsúztatták el kedvenc zöldségüket. Az önkormányzat ezután nem sokkal bedobta a törölközőt, és néhány újonnan meghozott szabály kíséretében engedélyezték ezt a bizarr hagyományt.

Bár a főszerep a mai napig a paradicsomoké, a fesztiválozók már egy egész héten keresztül készülnek a végső nagy csatára. Ez a hét Buñol védőszentjeinek, Szűz Máriának és Bertrán Szent Lajosnak az ünnepe, amit a spanyoloktól megszokott vérpezsdítő utcabálok, zenék és tűzijátékok kísérnek. Erőnléti edzés gyanánt a csatát megelőző estén töméntelen mennyiségben tálalják fel a leendő hősöknek a legendás valenciai ételt, a rizsből, tengeri herkentyűkből, sáfrányból és olivaolajból készülő paellát.

A fesztiválnak zabolátlansága ellenére kialakultak a játékszabályai. A legérdekesebb talán, hogy a szervezők kifejezetten ebből a célból nevelik egy egyébként ehetetlen paradicsomfajta palántáit. A rendezvények délelőtt 10 óra körül kezdődnek, és az első esemény rendszerint abból áll, hogy lelkes vállalkozók egymással vetekedve megpróbálnak elérni egy bezsírozott rúd tetejére biggyesztett sonkadarabot. A bámészkodók közben vízzel locsolják őket, amihez persze jókedvűen énekelnek és táncolnak az utcákon. Aztán amikor a templom harangja elüti a delet, az egyre hangosabb paradicsom-ováció kíséretében megérkeznek az első paradicsomokkal teli teherautók a városba.

És ekkor, egy vízágyú jelére megkezdődik a fő műsorszám. Innentől kezdve a paradicsomok előbb az ellenfeleken placcsanó vészjósló harci fegyverré, aztán a lábak alatt habzó pürévé változnak. A seregekben hosszútávdobókat, mesterlövészeket és rohamosztagosokat is találni. De mindegy is, kinek mi a specialitása, a végére mindenki egy kicsit másképp fog kinézni, mint ahogy megszokta magát. És más lesz a közérzete is. A paradicsomfürdőn túlesett nehézbombázók és vadászok egy óra múltán ép paradicsomot már keresve sem találnak a paradicsomszószban hömpölygő utcákon. Végül egy második ágyúlövés zárja le a csatát.

Vajon ki hajította el azt az első, végzetes paradicsomot, ami útjára indította a La Tomatina fesztivált? Az igazság az, hogy senki sem tudja. Lehet, hogy egy Franco-ellenes forradalmár volt, vagy egy felvonulás közepette szabadultak el az indulatok. A történet legnépszerűbb verziója szerint 1945-ben, az óriás papírmasé bábok Los Gigantos fesztiválján néhány helybéli csetepatét kezdeményezett, hogy felhívják magukra a figyelmet. Egy közeli zöldséges kocsira lelve érett paradicsomokkal kezdtek dobálózni, majd ártatlan bámészkodók is bekapcsolódtak, amíg végül a szín repkedő zöldségek hatalmas zűrzavarává fajult. A kezdeményezőknek ki kellett fizetniük a paradicsomárusokat, ennek ellenére további paradicsomok repültek a magasba – és egy új hagyomány született.

Az 1950-es években a hatóságok attól tartva, hogy a dolgok teljesen kicsúsznak a kezükből, a paradicsomok dobálását tiltó rendelkezések sorozatát hozták, majd enyhítettek ezeken, végül ismét jogerőre emelték őket. 1951-ben a törvényt megszegő helyieket börtönbe vetették, amíg a köznép fel nem szólalt a kiengedésük érdekében. A leghíresebb fellépés a paradicsom-dobálások betiltása ellen 1957-ben történt, amikor az ügy támogatói paradicsomtemetést rendeztek, még koporsó és körmenet is volt. 1957 után a helyi önkormányzat úgy döntött, a tilalmakat hagyja békében nyugodni, kikötöttek egy pár szabályt, és felkarolták az őrült hagyományt.

Bár még mindig a paradicsomé a főszerep, már egy egész hetes ünneplés vezet a fesztivál tetőpontjához. Buñol város védőszentjeit ünneplik, Szűz Máriát és Szent Louis Bertrandot, utcai felvonulásokkal, zenével, tűzijátékokkal, vidám spanyol stílusban. Hogy mindenki megfelelő erőben legyen a küszöbönálló dulakodásra, az esemény előestéjén hatalmas mennyiségű paellát szolgálnak fel, megismertetve minden résztvevővel ezt a legendás valenciai ételt, amelynek fő hozzávalói a rizs, a tenger gyümölcsei, a sáfrány, és az olívaolaj.

Ma ez a korlátokat nem ismerő fesztivál valamelyest rendezetten zajlik. A szervezők odáig is elmentek, hogy kizárólag az évente zajló esemény céljaira immár (egyébként élvezhetetlen ízű) paradicsomfajtát is termesztenek. Az ünneplés délelőtt 10 óra körül veszi kezdetét, amikor a résztvevők versenyeznek, hogy ki tudja leszedni a darab sonkát a zsírozott cölöp tetejéről. A nézők a tülekedőket vízzel locsolják, miközben az utcán folyik a tánc és az éneklés. Amikor a templomharang elüti a tizenkettőt, paradicsommal megrakott teherautók gurulnak a főtérre, miközben a tömeg egyre hangosabban kántálja, hogy pa-ra-di-csom: „To-ma-te, to-ma-te!”

Végül a vízágyú eldördülésekor indul a fesztivál legfontosabb eseménye. Ezzel adnak zöld utat a paradicsomok összetörésének és dobálásának, az együtt szórakozó résztvevők végsőkig menő támadásának. Elkezdődik a nagy ívben hajítás, az egyenesen telibe támadás, és a közepes hatótávolságú horogdobások. De bármi is legyen a kedvenc technika, a móka végére mindenki egészen máshogy néz ki (és érzi magát). Közel egy órával később a paradicsomszósszal átitatott dobálózók a piros pépes pocsolyákban pancsolhatnak tovább, az utcákon eddigre már szinte semmi nincs, ami paradicsomra emlékeztetne. A küzdelem végét egy második ágyúdörgés jelzi.

Ki hajította el azt az első végzetes paradicsomot, amellyel kezdetét vette a La Tomatina forradalom? Valójában senki sem tudja. Talán a Francóval szembeni ellenérzések szöktek így szárba, vagy egy karnevál csúszott ki a szervezők kezei közül. A történet legnépszerűbb változata szerint 1945-ben az óriási papírmasé bábokat felvonultató Los Gigantes fesztivál során a helyiek civakodni kezdtek, hogy így vonják egy kicsit magukra a figyelmet. Ez egy zöldségesstand közelében történt, így tehát elkezdtek érett paradicsomokat hajigálni. Az ártatlan nézelődőket is magába szippantotta a ribillió, amíg az egész röpködő zöldségek hatalmas csetepatéjává nem vált. A felbujtóknak ki kellett fizetniük a paradicsomárusokat, de ez nem vetett gátat annak, hogy még több paradicsomcsata üsse fel a fejét – és megszülessen egy új hagyomány.

A hatóságok a felfordulás elharapódzásától tartva az 50-es években tiltó határozatokat tettek közzé, hogy azokon aztán enyhítsenek, majd ismét teljes erővel léptessék őket hatályba. 1951-ben a törvénnyel dacoló lakosokat börtönbe vetették, amíg a közfelháborodás miatt végül szabadon nem kellett őket engedni. A paradicsomtilalommal szembeni leghíresebb ellenszegülésre 1957-ben került sor, amikor a tiltakozók egy paradicsomos áltemetést tartottak, melyet koporsó és körmenet tett teljessé. 1957 után az önkormányzat úgy döntött, hagyja magát sodorni az árral, megállapított néhány szabályt, majd teret engedett a szokatlan hagyománynak.

Bár a központi szerepet a paradicsomok játsszák, voltaképpen egy egész hetes fesztivál az, amely végül a csetepatéban futja ki magát. A rendezvénysorozat során a maga vidám spanyol módján utcaparádékkal, zenével és tűzijátékokkal ünneplik meg Buñol védőszentjeit, Szűz Máriát és Bertrán Szent Lajost. Ahhoz, hogy a küszöbön álló patáliához mindenki ereje teljében legyen, a csatározás előestéjén egy mesébe illő paellát szolgálnak fel, egy ikonikus valenciai ételt, amelyet rizsből, a tenger gyümölcseiből, sáfrányból és olívaolajból készítenek el.

Napjainkban ebbe a zabolátlan fesztiválba is beköltözött egyfajta rend. A szervezők egész odáig elmentek, hogy egy különleges, élvezhetetlen ízű paradicsomot termesszenek, kizárólag erre az éves eseményre. A fesztivál körülbelül délelőtt 10 órakor veszi kezdetét, amikor a résztvevők versenyre kelnek egymással, hogy melyikük tudja elkapni a zsírral bekent oszlop tetejére erősített sonkát. Az igyekvő versenyzőket a közönség vízzel locsolja, és közben énekelnek és táncolnak az utcákon. Amikor a templom harangja elüti a delet, paradicsommal megrakott teherautók gurulnak be a városba, miközben a tömeg egyre hangosabban skandálja a „to-ma-te, to-ma-te!” rigmust.

Ezután egy vízágyú sugara adja meg a jelet, és kezdetét veszi a fő esemény. Szabad utat kap a paradicsomok összezúzása és mindent elsöprő hajigálása a többi résztvevőre. Megjelennek a távolról vadászó paradicsomdobálók, a közelre merészkedő leszámolók és a paradicsomot a kosárlabdában látott horogdobáshoz hasonló módon tovalendítő, közepes hatótávolságú hajigálók. Lényegtelen, hogy milyen technikát alkalmaz, biztos lehet benne, hogy a végére másképp fog kinézni, és a közérzete sem lesz ugyanaz. Közel egy órával később a paradicsommal átitatott támadók számára már csak a paradicsomszószban úszó utcák maradnak, ahol már nem sok minden emlékeztet paradicsomra. A csata végét egy újabb vízágyúsugár jelzi.

Ki vetette azt az első, sorsdöntő paradicsomot, amely kirobbantotta a ma La Tomatina néven ismert paradicsomforradalmat? Az igazság az, hogy senki sem tudja. Lehet, hogy egy Franco ellenes lázongáskor történt, esetleg egy karneválon szabadultak el az indulatok. A történet legnépszerűbb változata szerint az 1945-ben tartott Los Gigantes fesztiválon (amely hatalmas papírmasé bábok parádéja) a helybeliek azzal igyekeztek magukra vonni a figyelmet, hogy előadtak egy műbalhét. A közelben rátaláltak egy zöldséges kocsira, és elkezdtek érett paradicsomokat dobálni. Az ártatlan nézelődők is beszálltak, míg végül a jelenet a repkedő paradicsomokkal vívott ádáz csatározássá fajult. A paradicsomárusok megfizettették a felbujtókkal a káraikat, de ez nem állta útját az újabb paradicsomos harcoknak—sem az új tradíció születésének.

A féktelenségbe fajuló indulatoktól tartva a hatóságok az 1950-es években bevezettek, feloldottak, majd ismét jogerőre emeltek egy sor tilalmat. 1951-ben a tilalmat megszegő helybelieket bebörtönözték, és csak az össznépi tiltakozás nyomására engedték őket szabadon. A paradicsomos tilalmakat arcátlanul megszegő esetek közül a legnevezetesebb 1957-ben történt, amikor a paradicsomos tábor szószólói megrendezték a paradicsomok temetését, koporsóval és gyászmenettel egyetemben. 1957 után a helyi önkormányzat úgy döntött, hogy beadja a derekát. Beiktattak néhány új szabályt és engedélyezték a buggyant hagyományt.

Míg a főszerep végig a paradicsomoké, az egész héten át tartó ünnepségsorozat egy pazar fináléban éri el a csúcspontját. Életvidám spanyol módra zajló utcabálokkal, zeneszóval, és tűzijátékkal emlékeznek meg Buñol városka védőszentjeiről,- Szűz Máriáról és Szent Bernátról. Az elkerülhetetlenül közelgő küzdelemre úgy gyűjtenek erőt, hogy a csata előestéjén egy hatalmas paellát - tenger gyümölcseivel, rizzsel, sáfránnyal és olívaolajjal készített, szemet gyönyörködtető valenciai specialitást - szolgálnak fel.

Ma már valamelyest szabályozott ez a féktelen fesztivál. A szervezők odáig jutottak, hogy már külön az éves esemény céljára szolgáló élvezhetetlen paradicsomfajtát termesztenek. Az ünnepségsorozat reggel 10 körül veszi kezdetét, amikor a résztvevők egy zsírozott pózna tetejére tűzött sonkáért versengenek. A nézőközönség locsolócsővel spricceli a csúszó-mászó versenyzőket, miközben az utcákon folyik a dalolás és a táncolás. Amikor a templomban delet harangoznak, paradicsommal megrakott teherautók gördülnek be a városka főterére, mialatt a tömeg ütemes "To-ma-te, to-ma-te!" kántálása a tetőfokára hág.

Ekkor vízágyú eldördülésével kezdetét veszi a legfőbb esemény, szabad utat engedve a paradicsomok szétnyomásának és dobálásának a résztvevők egymás ellen induló totális támadásában. Távolra tüzelő paradicsomhajítók, közelharcos orgyilkosok, és középtávú horoglövésekkel támadók — bármi legyen is az alkalmazott technikájuk, a csata végeztével mindenkinek jócskán megváltozik a külleme (és a hangulata). Csaknem egy órával később a paradicsomlében úszó bombázóknak nincs más választásuk, mint a pempős utcai paradicsomlé tengerében játszani, ahol már nem sok nyomát lelni paradicsomra emlékeztető maradványoknak. Egy második ágyúlövés jelzi az ütközet végét.

Ki dobta el az első, tragikus sorsú paradicsomot, mely elindította a La Tomatina forradalmat? Valójában ezt senki sem tudja. Talán egy Franco-ellenes lázadáson történhetett, vagy egy elvadult karneválon. A történet legtöbbször mesélt változata szerint az 1945-ös Los Gigantes fesztivál (hatalmas papírmasé-bábuk parádéja) során a helyiek egy verekedést készítettek elő annak reményében, hogy egy kis figyelemhez jussanak. Ekkor véletlenül rátaláltak egy, a közelben lévő zöldségeskocsira és hajigálni kezdték róla az érett paradicsomokat. Mindebbe ártatlan nézők is keveredtek mindaddig, míg az egész egy hatalmas gyümölcsdobáló közelharccá nem fokozódott. A csata kirobbantóinak ki kellett fizetniük a paradicsomkereskedőknek okozott kárt, ez azonban nem szabott gátat annak, hogy később további paradicsom-harcok forduljanak elő - ennek köszönhetően pedig egy új hagyomány született.

A hatóságok - tartva attól, hogy az egész kicsúszik a kezeik közül - rendeletet hoztak, kissé engedtek az érvényben lévő szabályokon, majd végül az 1950-es években egy sor tilalmat újra érvénybe hoztak. 1951-ben egészen addig börtönbe zárták azokat a helyieket, akik ellenszegültek ezeknek a törvényeknek, míg a közvélemény felháborodásának köszönhetően végül szabadon nem bocsátották őket. A paradicsom-tilalmak egyik leghíresebb és legarcátlanabb eseménye 1957-ben történt, mikor a gyümölcs támogatói gúnyolódásképp egy paradicsom-temetést tartottak, melyen koporsó és körmenet is szerepet kapott. 1957 után a helyi kormányzat úgy döntött, inkább úszik az árral és néhány szabály felállításával felkarolta ezt a hóbortos hagyományt.

Amellett, hogy a paradicsomok játsszák a főszerepet, az egész hetes ünnepléssorozat a végén egy ’leszámolásba’ torkollik. Ez Buñol védőszentjeinek, Szűz Máriának és Bertrán Szent János Lajosnak a megünneplését jelenti utcabálokkal, zenével és tűzijátékkal, igazán örömteli, spanyol módra. Hogy lelkileg is fel lehessen készülni a közelgő csetepatéra, a csata előestéjén egy hatalmas paellát szolgálnak fel, mely egy rizsből, tengeri herkentyűkből, sáfrányból és olívaolajból álló, ikonikus valenciai egytálétel.

Manapság ennek a szabadjára engedett fesztiválnak azért vannak már korlátai. Az esemény szervezői már odáig jutottak, hogy egy különleges, ízetlen paradicsomfajtát termesztenek csakis erre, az évente megrendezésre kerülő csetepatéra. Az ünnepségek reggel 10 óra körül kezdődnek, mikor egy verseny során a versenyzők egy bezsírozott oszlop tetejére rögzített sonkát próbálnak megkaparintani. A bámészkodók eközben énekelve és az utcán táncolva, vizestömlőkkel locsolják a küzdőket. Amint a templom harangja delet üt, paradicsommal megrakott teherautók gurulnak a városba, miközben a „To-ma-te, to-ma-te!” skandálása a csúcspontjára hág.

Ezek után egy vízágyú 'elsütésével' kezdődik meg a fő esemény. Ez ad zöld utat a paradicsomok összezúzásának és a többi résztvevő ellen intézett, minden erőt felemésztő dobálózásnak. Távolsági paradicsom-hajigálók, közeli merénylők és középtávú, visszakézből történő dobások. Bármi legyen is a technikád, mire vége van, egészen máshogy fogsz kinézni (és máshogy is fogod magad érezni). Közel egy órával később, a paradicsom-áztatta dobálózók már csak a pépes szósz utcán folydogáló tengerében játszadozhatnak, ahol már csak nagyon kevés dolog emlékeztet a paradicsomra. Egy második ágyúlövés jelzi a csata végét.

Ki dobta el azt az első sorsdöntő paradicsomot, ami elindította a La Tomatina forradalmat? Az igazság az, hogy senki sem tudja. Talán egy Franco-ellenes lázadás volt, vagy egy karnevál, ami kicsúszott az irányítás alól. A legnépszerűbb történet szerint az 1945-ös Los Gigantes fesztivál alatt (óriási papérmasé bábuk parádéja), a helyiek valami felfordulást akartak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Találtak a közelben egy zöldségeskocsit és elkezdték dobálni az érett paradicsomokat. Az ártatlan nézők is belekeveredtek, mígnem az egész jelenet repülő gyümölcsök masszív csetepatéjává nem alakult. A kezdeményezőknek meg kellett téríteniük a paradicsomárusok kárát, de ez nem akadályozta meg a későbbi paradicsomcsatákat – és ezzel egy új hagyomány születését.

A hatóságok attól való félelmükben, hogy esetleg kicsúszik a kezükből az irányítás, különböző tilalmakat léptettek hatályba, majd hatályon kívül helyezték és végül ismét hatályba helyezték azokat az 1950-es években. 1951-ben a törvényt megszegő helyieket bebörtönözték, csakhogy a közösség felháborodása kikényszerítette a szabadon bocsátásukat. A paradicsomcsata-tilalommal kapcsolatos leghíresebb pimaszság az volt, amikor a tilalom ellenzői tartottak egy gúnyos paradicsomtemetést koporsóval és gyászmenettel. 1957 után a helyi önkormányzat úgy döntött, hogy figyelembe veszi a kritikákat és bizonyos szabályok felállítása mellett keblére ölelte a szokatlan hagyományt.

Habár a paradicsomok központi helyet foglalnak el, egy egyhetes ünnepség vezet a végső attrakcióhoz. Buñol védőszentjeit, Szűz Máriát és Bertrán Szent János Lajost ünnepelik igazi életigenlő spanyol virtussal utcai parádékkal, zenével és tűzijátékokkal. Jellegzetes valenciai tányéron rizsből, tengeri herkentyűkből, sáfrányból és olívaolajból készült ínyenc paellát szolgálnak fel a csata előtti este, hogy erőt gyűjthess a közelgő csetepatéhoz.

Ma már ez a szabadon tartható fesztivál a szervezettség jeleit mutatja olyannyira, hogy a szervezők már különleges, élvezhetetlen ízű paradicsomot nemesítettek kizárólag az évente megrendezésre kerülő eseményre. Az ünnepségek délelőtt tízkor kezdődnek, amikor a résztvevők egymással versengve megkísérlik megszerezni egy zsírral bekent oszlop tetejéről az odarögzített sonkát. A nézők közben vízzel locsolják a mászókat és táncot lejtenek az utcákon. Amikor a templom harangja delet üt, paradicsommal megrakott teherautók gördülnek a faluba, miközben a tömeg egyre hangosabban kiabálja „To-ma-te, to-ma-te!”

Azután egy vízágyú jelzi a fő attrakció kezdetét. Ez adja a zöld jelzést a paradicsomok összepréseléséhez és egymáshoz dobálásához. Vannak, akik nagy távolságra ívelnek, mások közvetlenül, egyenesen támadnak, megint mások középtávra görbítik. Bármilyen is a technikád, amikor vége van, egészen másképp fogsz kinézni (és másképp is érzed magad). Úgy egy órával később a paradicsom áztatta dobálók már a paradicsomszószban úszó utcákon játszanak, ahol ekkor már nem sok paradicsomra emlékeztető gyümölcsöt találni és végül egy második ágyúszó jelzi a csata végét.

Máig rejtély, hogy ki dobhatta el az első paradicsomot, amelyből később a La Tomatina forradalom kinőtte magát. Talán a Franco-ellenes erők egy tagja, esetleg egy túlzottan lelkes karneválozó? Legnépszerűbb változata szerint a történet 1945-ben, a valenciai Buñol városában megrendezett Los Gigantes fesztiválon kezdődött, ahol a helyiek óriási papírmasé bábukkal vonultak. Voltak azonban, akiket mindez nem igazán hozott lázba, keresték hát a módját, miként lehetne nagyobb balhét csapni. A közelben állt egy zöldségeskocsi, így adta magát az ötlet, hogy szétdobálják a paradicsomokat. Kisvártatva az addig ártatlan nézelődők is beszálltak, és valósággal záporoztak a paradicsomok mindenfelé. A felbujtóknak meg kellett fizetniük az árusoknak okozott kárt, ez azonban nem állta útját a további paradicsomcsatáknak – és egy új hagyomány születésének.

A helyzet elfajulásától tartva a hatóságok az ötvenes években sorozatosan tiltották be, engedélyezték újra, majd tiltották be ismételten a paradicsomcsatát. 1951-ben a törvényt szegő helyieket bebörtönözték, ám a lakosság felháborodása szabadlábra engedésüket eredményezte. A legpimaszabb módon 1957-ben hágták át a vonatkozó tilalmat, amikor is a résztvevők látványosan eltemették a csatát: a paradicsommal megrakott koporsót hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. 1957 után a helyi önkormányzat végül kötélnek állt, és néhány szabály felállításával inkább felkarolta az eszement hagyományt.

Ugyan a középpontban továbbra is a paradicsom áll, magát a csatát egy egész héten át tartó fesztivál előzi meg. Ekkor ünneplik ugyanis Buñol védőszentjeit, Szűz Máriát és Bertrand Szent Lajost, spanyolokhoz méltó módon utcabállal, zenével és tűzijátékkal. Hogy kellő erőt merítsenek, az összecsapás előestéjén bőséges adag paella jár a résztvevőknek, amely egy igazi valenciai specialitás sáfrányos rizzsel, olívaolajjal és tenger gyümölcseivel.

A fékeveszett fesztiválozásnak mára azért kialakultak a maga szabályai – a szervezők például külön erre a célra nemesítettek egy ehetetlen paradicsomfajtát. Az ünnepség nagyjából délelőtt 10 órakor kezdődik, amikor is a résztvevők közül valakinek fel kell másznia egy zsírral bekent oszlopra és le kell szednie a tetejére tűzött sonkát. A nézők mindeközben önfeledten énekelnek, táncolnak, valamint vízzel locsolják a tömeget. Mihelyst elhangzik a déli harangszó, megérkeznek a paradicsommal megrakott teherautók, ekkorra már mindenhonnan a „To-ma-te, to-ma-te!” visszhangzik.

A fő esemény egy vízágyú beüzemelésével veszi kezdetét, és innentől aztán nincs könyörület. Mesterlövész módon távolról célzók, közvetlen közelről támadók és rafinált csavart dobásokkal próbálkozók esnek egymásnak, a lényeg, hogy hajítás előtt össze kell nyomni a paradicsomot. Választott technikától függetlenül azonban a végére mindenki garantáltan kívül-belül átlényegül – de leginkább kívül. Nagyjából egy óra csatározást követően, amikor már az egész utca paradicsomszószban úszik, vízágyú jelzi a nem mindennapi mulatság végét.

Vajon ki hajította el azt a végzetes paradicsomot, ami a La Tomatina-felkelést elindította? Az igazság az, hogy senki se tudja. Lehet, hogy Franco-ellenes lázadás volt, vagy egy mulatság, ami kicsúszott a szervezők kezéből. A történet legnépszerűbb változata az, hogy az 1945-ös Los Gigantes fesztivál alatt (ami egy hatalmas papírmasébábu fesztivál) a helyiek verekedést akartak szítani, hogy némi figyelmet vonjanak magukra. Véletlenül találtak a közelben egy paradicsomos kordét, így elkezdtek érett paradicsomokkal hajigálózni. Ártatlan nézők is belekeveredtek, mígnem a helyzet komoly paradicsomhajigáló verekedéssé fajult. A kezdeményezőknek meg kellett a paradicsomkereskedők kárát téríteni, de ez nem vette elejét a további paradicsom-csatáknak, és egy új hagyomány létrejöttének.

Attól tartva, hogy ellenőrizhetetlenül elfajulnak az események, a hatóságok az 1950-es években bevezettek, majd lazítottak, majd ismét bevezettek egy sor tilalmat. A tilalmat megszegő helybélieket 1951-ben bebörtönözték, egészen addig, amíg a közfelháborodás ki nem kényszerítette szabadonbocsátásukat. A paradicsomtilalom leghíresebb kicsúfolására 1957-ben került sor, amikor a hagyomány hívei csúfondáros paradicsomtemetést szerveztek, ahol még koporsó és gyászmenet is szerepelt. 1957-ben a helyi kormányzat úgy döntött, hogy elviseli a csapásokat, bevezetett néhány szabályt, és felvállalta a dilis hagyományt.

Bár a paradicsom játssza a főszerepet, a végső eseményt egyhetes ünnepségsor vezeti be, ami Buñol védőszentjeinek, Szűz Máriának és Szt. Lajos Bertrandnak az ünnepe, amelyen utcai felvonulásokat, zenés eseményeket és tüzijátékot szerveznek vidám spanyol szokások szerint. Hogy fokozzák a résztvevők erejét a közelgő verekedéshez, a csata előestéjén Valencia szimbolikus rizses, tengeri csemegés, zsályás és olívaolajos ételét, egy eposzi méretű paellát tálalnak fel.

Manapság ennek a fékevesztett ünnepségnek is van bizonyos rendje. A szervezők egészen odáig mentek, hogy csak erre az eseményre kitermesztettek egy speciális, ehetetlen paradicsomfajtát. Az örömünnep délelőtt tíz óra körül veszi kezdetét, amikor a résztvevők nekiiramodnak, hogy megszerezzenek egy darab szalonnát, amit egy zsírtól lucskos oszlop tetejére erősítettek. A nézők az utcán énekelve és táncolva tömlőkből locsolják a küzdőket. Amikor a templomtorony harangja delet üt, paradicsomokkal teli teherautók érkeznek a városba, és a rigmus „To-ma-te, to-ma-te!” eléri tetőfokát.

Ezt követően egy vízágyú lövésével elkezdődik a fő esemény. Ez adja meg a jelet ahhoz, hogy paradicsomhajigálással és paradicsomzúzással egymásnak essenek a küzdők. Hosszútávú paradicsomvetők, halálpontos gyilkosok és középtávú horgosok. Akármi legyen is a technikájuk, a résztvevők egészen másképpen néznek ki (és másképpen érzik magukat), mire az egész végetér. Közel egy óra elteltével a paradicsomtól véres bombázóknak csak a pépes utcai paradicsomszósz marad a küzdelemhez, ahol alig maradt már bármi, ami paradicsomhoz volna hasonlatos. A vízágyú második lövése vet véget a csatának.

Ki hajította el a legelső, sorsfordító paradicsomot, amely elindította a La Tomatina forradalmat? Az igazság az, hogy ezt senki sem tudja. Talán egy Franco-ellenes zendülés vagy egy elszabadult karnevál alatt történt az eset. A történet legnépszerűbb változata szerint az 1945-ös Los Gigantes fesztivál alatt - amely egy hatalmas papírmasé figurákat felvonultató paradé - a helyiek figyelemfelkeltésből balhét kívántak csapni. Váratlanul egy zöldséges kordéra bukkantak és érett paradicsomokat kezdtek el hajigálni. Ártatlan bámészkodók is részesévé váltak az eseménynek, amely ezáltal gyorsan a repülő gyümölcsök nagyszabású kavalkádjává vált. A felbujtóknak ki kellett ugyan fizetniük a paradicsomárusokat, de ez sem akadályozta meg további paradicsomharcok kiújulását, és így egy új hagyomány megszületését.

Az események zabolátlan kiterjedésétől való félelmükben a hatóságok több tilalmat vezettek be, enyhítettek, majd állítottak vissza újból az ötvenes években. A törvényeknek ellenszegülő és ezért börtönbe vetett helyieket 1951-ben a kiadatásukat követelő közfelháborodás szabadította ki. A paradicsomdobálási tilalmat 1957-ben pellengérezték ki a legjobban, amikor a paradicsomharc pártolói egy gúnyos áltemetést rendeztek, amelyet egy koporsó és temetési szertartás tett teljessé. A helyi önkormányzat 1957-ben végül úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt: felállított egy pár szabályt és magáévá tette a buggyant hagyományt.

Noha a paradicsomok állnak a középpontban, az ünnepi hét csúcspontja a végső leszámolás. Ez Bunol védőszentjeinek, Szűz Máriának és Bertrand Szent Lajosnak utcai parádékkal, muzsikával és tűzijátékkal történő örömteli, "spanyolos" módon való dicsőítése. A csata előtt szolgálják fel a rizzsel, tenger gyümölcseivel, sáfránnyal és olívaolajjal készülő legendás valenciai paellát, hogy mindenki kirobbanó erőben legyen a közelgő bunyó előtt.

Manapság már ezt a megregulázhatatlan fesztivált is bizonyos korlátok közé szorítják. A szervezők egészen odáig mentek, hogy kizárólag az éves esemény kedvéért élvezhetetlen ízű paradicsomokat termesztenek. Az ünnepség délelőtt 10-kor kezdődik, amikor a résztvevők egymást legyűrve kísérletet tesznek egy bezsírozott mászórúd tetején található sonka elérésére. Az utcán éneklő és táncoló nézők a tülekedő tömeget közben slaggal locsolják. Amikor a templom harangja elüti a delet, paradicsommal megpakolt teherautók gördülnek be a városba, mialatt a "to-ma-te, to-ma-te!" kántálás eléri csúcspontját.

Majd a vízágyú eldördülésével kezdetét veszi a főattrakció. Ez adja meg a zöld jelzést a többi résztvevő elleni totális támadásra: mostantól szabad a paradicsomok széttrancsírozása és elhajítása. Választhatjuk a távolsági paradicsombombázást, a közvetlen merényleteket vagy a közepes hatósugarú beíveléseket; a lényeg, hogy bármilyen technikát alkalmazunk, a csata végére egészen másként fogjuk látni (és érezni) magunkat. Majdnem egy órával később már nagyon kevés paradicsomra emlékeztető dolog marad az utcán, miközben a hátramaradt, paradicsom áztatta harcosok pépes utcai salsát járnak. Egy második ágyúlövés jelzi a harcok befejeztét.

Vajon ki lehetett az, aki azt a legelső, végzetes paradicsomot dobta, amely kirobbantotta a La Tomatina forradalmat? Valójában senki sem tudja. Lehet, hogy egy Franco-ellenes felkelés vagy egy fékevesztett karnevál közben történt. A történet legnépszerűbb változata szerint az 1945-ös Los Gigantes fesztiválon (ahol is óriási papírmasé bábok vonulnak fel) a helyiek figyelemfelkeltés céljából egy kis felfordulást akartak csinálni. Találtak a közelben egy zöldséges kocsit és elkezdték dobálni az érett paradicsomokat. Az ártatlan szemlélők is belekeveredtek, és az egész jelenet a repülő gyümölcsök káoszába torkollott. A felbujtóknak ugyan ki kellett fizetniük a paradicsomárusokat, de ez nem szabott gátat a paradicsomhajigálás elterjedésének – és az új hagyomány születésének.

A hatóságok aggódtak, hogy a helyzet fokozódni fog, így az ötvenes években tilalmak sorát vezették be, amiken aztán enyhítettek, majd ismét szigorították őket. 1951-ben bebörtönözték azokat a helyi lakosokat, akik a szabályoknak ellenszegültek, végül a közfelháborodásnak engedve szabadon bocsátották őket. A paradicsom-tilalmak elleni leghíresebb tiltakozás 1957-ben történt, amikor is páran paradicsom-temetést rendeztek koporsóstul, vonulásostul. 1957 után a helyi önkormányzat úgy döntött, hogy beadja a derekát: bizonyos szabályokat állított fel, így magáévá téve a bolondos szokást.

Bár az esemény főszereplője a paradicsom, a finálét egy egész hetes mulatság előzi meg. Bunol védőszentjeit, Szűz Máriát és Bertrán Szent János Lajost ünneplik felvonulásokkal, zenével és tűzijátékkal örömteli, spanyol módra. Annak érdekében, hogy legyen az emberben elég erő a közelgő viadalhoz, egy hatalmas paellát is feltálalnak a harc estéjén, amely egy nagyszerű valenciai rizses étel tengeri herkentyűkkel, sáfránnyal és olívaolajjal.

Manapság ennek a féktelen fesztiválnak már van valamiféle rendje. A szervezők már ott tartanak, hogy különleges, íztelen paradicsomot termesztenek csak és kizárólag erre az eseményre. Az ünnepség körülbelül délelőtt tíz órakor kezdődik, amikor is a résztvevők azon versenyeznek, hogy ki kaparintja meg elsőként a zsírral bekent faoszlop tetejére tűzött sonkát. A nézők slaggal locsolják a mászókat, miközben az utcákon énekelnek és táncolnak. Amikor a toronyóra delet üt, paradicsommal megrakott teherautók gördülnek be a városba, és a tömeg egyre fülsiketítőbben kántálja: „To-ma-te, to-ma-te!”

A fő esemény akkor kezdődik, amikor elsütik a vízágyút. Ez a jel arra, hogy a résztvevők kezdhetik trancsírozni a paradicsomokat, illetve arra, hogy azokkal vehemensen dobálni kezdjék a többi résztvevőt. Vannak itt magasra és messzire dobók, vakon hajigáló orgyilkos merénylők és középtávra célzók. Mindegy, milyen technikát használ az ember, mire vége van, teljesen máshogy fog kinézni (és máshogy fogja érezni magát). Körülbelül egy óra múlva a paradicsom-áztatta bombázók csúszós utcai salsa-szószban játszanak, ahol nehéz találni bármit is, ami paradicsomra emlékeztet. A csata végét a második ágyúlövés jelzi.

Ki dobta azt az első végzetes paradicsomot, amely a La Tomatina forradalom kitöréséhez vezetett? Senki sem ismeri az igazságot. Történhetett egy kezelhetetlenné vált Franko-ellenes felkelés, vagy akár egy karnevál idején is. Az anekdota legnépszerűbb változata szerint 1945-ben, a Los Gigantes fesztivál (felvonulás nagy papírmasé figurákkal) idején a helybéliek némi csetepatét akartak szervezni, hogy felhívják magukra a figyelmet. Egy közeli zöldséges autóhoz értek és elkezdték hajigálni az érett paradicsomokat. Az érintetlen nézők is belekeveredtek, így a jelenet jókora tumultussá vált a sok röpködő paradicsommal. A felbujtóknak meg kellett téríteniük az eladók kárát, ami azonban nem volt hatással további paradicsom csaták ismételt megrendezésére - és egy új hagyomány megszületésére.

Egy kezelhetetlen eszkalációtól félve a hatóságok az 50-es években tiltások sorát vezették be, lazították fel, majd helyezték ismételten érvénybe. 1951-ben a törvény ellen fellázadó helyieket börtönbe vetették, amíg a közfelháborodás szabadon bocsátásukat nem követelte. A paradicsom korlátozások elleni leghíresebb arcátlanság 1957-ben történt, amikor a támogatók egy teljes látszat paradicsom temetést rendeztek, koporsóval és gyászmenettel. 1957-et követően a helyi kormány elfogadta a változásokat, érvénybe helyezett néhány szabályt, és elismerte a furcsa hagyományt.

Noha a paradicsomok központi szerepet játszanak, egy hétig tartó ünnepi események vezetnek a záróeseményhez. Ez Bunol védőszentjeinek, Szűz Máriának és Szent Louis Bertrand-nak az ünneplését jelenti, az örömteli spanyol hagyomány szerint utcai parádékkal, zenével és tűzijátékkal. A közelgő csetepatéhoz erőre van szükség, melynek megszerzéséhez egy óriási paellát tálalnak a csata előestéjén, amely egy rizsből, tengeri herkentyűkből, sáfrányból és olivaolajból álló valenciai ételkülönlegesség.

Manapság néhány rendszabály van érvényben ezzel az egyébként szabad fesztivállal kapcsolatban. A szervezők elmentek odáig, hogy az évente megrendezett esemény céljaira egy különleges, ízetlen paradicsomfajtát termesztenek. Az ünnepi események 10 óra körül kezdődnek, amikor is a résztvevők azért versenyeznek, hogy egy bekent oszlop tetején rögzített sonkát elkapjanak. A nézők vízzel locsolják a versenyzőket, miközben az utcákon énekelnek és táncolnak. Amikor a templom harangja delet üt, paradicsommal megrakott teherautók jönnek a városba, mialatt a "To-ma-te, to-ma-te" kántálás fokozatosan felerősödik.

Ezután egy vízágyú megnyitásával megkezdődik a központi esemény, ami zöld utat jelent a paradicsomok megsemmisítéséhez és ismerős résztvevők elleni teljes erőbevetéssel járó támadásokban való dobálásához. Hosszú és magas paradicsomdobások, közeli merényletek és középtávú görbe dobások. Bárhogy is nézzen ki az Ön technikája, az idő végeztével Ön máshogy fog kinézni (és máshogy fogja magát érezni). Majd egy órával később a paradicsomba áztatott bombázókat hagyják játszani a latyakos utcai szószban, akik már kevés paradicsomra hasonlító valamit találnak. Egy második vízágyú lövés jelzi a csata befejeztét.