ProZ.com translation contests »
Third ProZ.com Translation Contest » English to Hungarian » Entry by Ildiko Santana

Source text in English

Translation by Ildiko Santana (#1118)

The problem of being awkward with introductions is not, for many, an “unusual situation.” You may find that you are often uncertain about whether to introduce someone using their first name, last name, or both; about whether to use a qualifier (“this is my friend, ______”); even about whether or not it is in fact your responsibility to introduce two people in a given situation. But all of this is small potatoes compared with the seemingly inevitable mingling nightmare of having to introduce someone whose name you have forgotten.

It’s one thing to forget someone’s name if you’ve met them only once or twice, or if you haven’t seen them in a while. But all too often it’s someone whose name you really should know, and who is going to be insulted to find out you don’t. In other words, a faux pas in the making.

This is absolute agony when it happens, and I’ve watched hundreds of minglers try to deal with different ways, ranging from exuberant apology (“Oh GOD, I’m so sorry, JEEZ, wow, I can’t believe I’ve forgotten your name!”) to throwing up their hands and walking away. But there are better ways to deal with this kind of mental slip. Next time you draw a blank while making introductions, try the following ploy:

Force them to introduce themselves. This is the smoothest and most effective way to handle your memory lapse. When it’s done well, no one will ever suspect you. If you have forgotten one person’s name in the group, turn to that person first and smile. Then turn invitingly to a person whose name you do remember and say, “This is Linden Bond,” turning back casually toward the forgotten person. The person whose name you haven’t mentioned yet will automatically (it’s a reflex) say “Nice to meet you, Linden, I’m Sylvia Cooper,” and usually offer a hand to shake.
A bemutatkozáskori esetlenkedés problémája sokak számára nem „szokatlan szituáció”. Észrevehetjük, hogy gyakran bizonytalanok vagyunk abban, vajon valakit a keresztnevén, a vezetéknevén, esetleg mindkettőn mutassunk be; hogy használjunk-e minősítést („ez a barátom, ______”); még akár abban is, hogy vajon a mi felelősségünk-e egyáltalán két embert egymásnak bemutatni egy adott helyzetben. De mindez kismiska ahhoz a látszólag elkerülhetetlen összezagyválási rémálomhoz képest, amikor olyasvalakit kell bemutatnunk, akinek elfelejtettük a nevét.

Az egy dolog, ha elfelejtjük valakinek a nevét, akivel csak egyszer-kétszer találkoztunk, vagy ha egy ideje nem láttuk az illetőt. De elég gyakran ez olyasvalaki, akinek a nevét igazán tudnunk kéne, és aki sértve fogja érezni magát, ha rájön, hogy nem tudjuk. Más szóval, ilyenkor baklövés van készülőben.

Kész gyötrelem, mikor ez megesik, és megfigyeltem már sokszáz összezagyválót, ahogy különféleképp próbáltak ezzel megbírkózni, a terjengős bocsánatkéréstől kezdve („Óh, SZENTISTEN, jaj de sajnálom, JESSZUSOM, nahát, el se hiszem, hogy elfelejtettem a neved!”) odáig, hogy kezüket széttárva továbbállnak. Van azonban jobb megoldás az ilyen szellemi ficamra. Amikor legközelebb kihagy az agyad a bemutatkozások során, próbáld ki a következő trükköt:

Kényszerítsd rá az illetőt, hogy mutatkozzon be. Ez a legsimább és leghatékonyabb módja memória kihagyásunk kezelésének. Ha jól végezzük, soha senki nem fog ránk gyanakodni. Ha elfelejtettük valakinek a nevét a csoportban, forduljunk elsőként ehhez az illetőhöz és mosolyogjunk. Majd hívogatólag forduljunk ahhoz a személyhez, akinek a nevére emlékszünk, és mondjuk ezt: „Ez itt Hárs Balázs” – hanyag eleganciával visszafordulva az elfelejtett személyhez. Az illető, akinek a nevét még nem mondtuk ki, automatikusan (ez egy reflex) így szól: „Van szerencsém, Balázs, Kádár Szilvia vagyok” és rendszerint kezet nyújt.