Hace décadas, la humanidad viene buscando señales de inteligencia extraterrestre. Barrimos el cielo tratando de encontrar algún tipo de evidencia que confirme que no estamos solos en el Universo, inspirados en la infinidad de películas donde se realizaban los primeros contactos, visitas, o invasiones. Pero, ¿alguien se detuvo a pensar qué pasos se deberían seguir si llegara a darse ese contacto? ¿A quién debe comunicárselo primero? ¿A la prensa? ¿A la comunidad científica? ¿A una tía sorprendidísima por Facebook? Y ni hablar del interrogante que nos recuerda a una madrugada de domingo, uno más conocido por nuestra especie: ¿es buena idea responder este mensaje?
[...]
Mejor prevenir que curar. O, mejor dicho, mejor saber cómo actuar frente un ET antes de que venga uno, no tengas idea de qué hacer y te lo lleves a tu casa. El comité SETI de la Academia Internacional de Astronáutica (IAA) comenzó a debatir posibles acciones posteriores a la detección de inteligencia extraterrestre a mediados de los años ‘70. Entendieron que las primeras pruebas de detección podrían ser ambiguas o incompletas, por lo que era necesario un análisis cuidadoso para su confirmación. Por esta razón, el SETI de la IAA acordó con la comunidad científica una serie de principios para difundir información sobre la detección de inteligencia extraterrestre.
[...]
Ahora bien, una vez confirmada la señal ET, el siguiente paso sería determinar quién tiene que responder y en carácter de qué. La cuestión de designar la autoridad que debería representar a la civilización humana en una futura relación Alien-Humano fue siempre un campo de grandes debates y aún no está definida. Ojalá pudiéramos votar por Sagan.
En el artículo XI del Tratado del Espacio de 1967 –núcleo jurídico del Derecho Espacial– se reconoce de forma implícita el rol del secretario general de la ONU como representante de la humanidad (tranca el cargo). A su vez, otro tratado de la ONU, el Acuerdo que debe regir las actividades de los Estados en la Luna y otros cuerpos celestes –aprobado en 1979– señala en su artículo 5, inciso 3, que los Estados Partes informarán al Secretario General de la ONU cualquier fenómeno que descubran en el espacio ultraterrestre que pueda poner en peligro la vida o la salud humanas, así como de cualquier indicio de vida orgánica. Tenemos leyes para todo, queridos extraterrestres. Podrán escapar más fácilmente de las leyes de la gravedad que de las leyes del Derecho Espacial.
Por todo ello, y pese a que no existe un documento internacional que directamente ponga en la cabeza de la ONU las relaciones con los extraterrestres, desde la perspectiva del derecho internacional no es una locura determinar que, si algún día llega la señal, el secretario general de la ONU sea el mejor candidato para limpiar la voz, agarrar el micrófono y, en nombre de la humanidad, preguntar ‘Alien, ¿só vó?’. | Az emberiség évtizedek óta keresi a földönkívüli intelligenciára utaló jeleket. Az eget pásztázva próbálunk bármiféle bizonyítékot megszerezni, ami megerősítheti, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Ez aztán filmek végtelen sorát inspirálja, amelyekben lejátszódnak az első kapcsolatteremtések, látogatások, inváziók. De valaki elgondolkodott-e már azon, hogy milyen lépéseket kellene követni, ha egy ilyen találkozás tényleg megvalósulna? Kinek kellene először szólni? A sajtónak? A tudósoknak? Vagy egy meglepett nagynéninek fészbúkon? És ne is beszéljünk arról a kérdésről, ami egy vasárnap hajnalban merül fel bennünk: ha jobban meggondoljuk, az emberi faj részéről egyáltalán jó ötlet-e válaszolni egy ilyen üzenetre? [...] Jobb félni, mit megijedni. Vagy jobban mondva jobb előre tudni, hogy hogyan bánjunk egy földönkívülivel, még mielőtt megérkezik, mintha fogalmunk sincs róla, hogy mit csináljunk vele, amikor hazavisszük. A Nemzetközi Asztornautikai Akadémia földönkívüli intelligencia utáni kutatásért felelős bizottsága (SETI, Search for Extraterrestrial Intelligence) a 70es évek közepén kezdte megvitatni azokat lehetséges lépéseket, amelyek szóba jöhetnek valamilyen földönkívüli intelligencia észlelése után. Tisztázták, hogy az első jelek lehet, hogy nem lesznek egyértelműek és töredékesek lesznek, ezért a megerősítésükhöz alapos vizsgálatra lesz szükség. Ezért a Nemzetközi Asztornautikai Akadémia SETI bizottsága megegyezett a tudományos közösséggel egy sor alapelvről arra vonatkozóan, hogy hogyan kell információt közzétenni a földönkívüli intelligencia észleléséről. [...] Nos, miután bizonyítást nyer egy földönkívüli jelzés, a következő lépés az lenne, hogy eldöntsük, kinek kell válaszolnia és milyen módon. Annak a kérdése, hogy kit bízunk meg azzal, hogy képviselje az emberi civilizációt egy földönkívüli-ember kapcsolat létrejöttekor, mindig nagy vita tárgyát képezte, és még mindig nincs eldöntve. Bárcsak Sagant választhatnánk. Az űrjog alapját képező 1967-es Világűr Egyezmény 11. cikkében hallgatólagosan elismerik, hogy az ENSZ főtitkára jár el az emberiség képviseletében. Másrészt az ENSZ egy másik megállapodása, amely a részes államoknak a Holdon és más égitesteken végzett tevékenységét szabályozza, és amelyet 1979-ben fogadtak el, az 5. cikk 3. alpontjában kimondja, hogy az egyezményben részt vevő államok tájékoztatják az ENSZ főtitkárát bármely olyan, a világűrben észlelt jelenségről, amely veszélyeztetheti az emberi életet vagy egészséget, így például bármilyen szerves éltere utaló jelről. Mindenre van törvényünk, kedves földönkívüliek. Könnyebben kihúzhatják magukat a gravitáció törvényei, mint az űrjog alól. Mindezek miatt, és annak ellenére, hogy nincs egy olyan nemzetközi dokumentum, amely kimondottan az ENSZ vezetőjét bízza meg a földönkívüli kapcsolattartással, a nemzetközi jog szempontjából nézve nem őrültség azt állítani, hogy ha egy nap érkezik egy jel, akkor az ENSZ főtitkára a legjobb jelölt arra, hogy megköszörülje a torkát, megragadja a mikrofont és az emberiség nevében feltegye a kérdést „Idegen, hogy s mint?” |