Az emberiség már évtizedek óta kutatja a földön kívüli intelligencia jeleit. Az eget pásztázzuk abban a reményben, hogy találunk majd valamilyen bizonyítékot arra, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, miközben ihletet merítünk az olyan filmekből, amelyekben megtörtént a kapcsolatfelvétel, a földönkívüli lények látogatása vagy inváziója. Ám megállt már valaki egy percre, hogy elgondolkodjon rajta, milyen lépéseket kell követni ahhoz, hogy ez a kapcsolatfelvétel létrejöjjön? Kivel kell ezt először közölni? A sajtóval? A tudóstársadalommal? Vagy éppen egy meglepett csajjal a Facebookon? Hogy ne is említsük azt a feszítő kérdést, amely egy vasárnap hajnalra emlékeztet bennünket, avagy amely emberi fajunk számára így ismeretes: okos dolog-e válaszolni erre az üzenetre?
[...]

Jobb félni, mint megijedni. Vagyis inkább jobb tudni, hogyan is viselkedjünk egy földönkívülivel, még mielőtt megjelenne, és tanácstalanságunkban hazavinnénk. A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia (IAA) SETI bizottsága már a ’70-es évek közepén elkezdett kidolgozni lehetséges forgatókönyveket arra az esetre, ha netán intelligens földön kívüli életre akadnánk. Tudták, hogy az első kutatási eredmények nehezen értékelhetők és részlegesek lesznek csak, éppen ezért körültekintő vizsgálat után lehet őket megerősíteni. Emiatt az IAA SETI bizottsága megegyezésre jutott a tudományos társadalommal néhány alapelvről, amelyeket földön kívüli intelligens élet észlelésekor kell követni.

[...]

Namármost, amikor bizonyítást nyer, hogy földön kívüli élet jelét észlelték, a következő lépés az, hogy kinek kell erre választ adnia és milyen minőségében? Az a kérdés, hogy egy jövőbeli földönkívüli-ember találkozás esetén kinek vagy milyen hatalomnak kell képviselnie az emberiséget, mindig nagy vitákat váltott ki, és ma sincsen rá válasz. Bárcsak szavazhatnánk Saganra.

Az 1967. évi Világűr Szerződés XI. cikke – mely a nemzetközi űrjog magvát képezi – hallgatólagos módon az ENSZ főtitkárát ismeri el mint az emberiség képviselőjét (az ő posztját jelöli meg). Mindemellett az ENSZ egy másik szerződése – az 1979-ben megkötött Egyezmény az államok tevékenységéről a Holdon és más égitesteken – V. cikkelyének 3. bekezdésében azt írja elő, hogy az aláíró tagországoknak értesíteniük kell az ENSZ főtitkárát bármely jelenségről, amelyet földön kívüli területen észlelnek, és amely veszélyt jelenthet az emberi életre vagy egészségre, illetve informálniuk kell őt, ha az élet bármely nyomára bukkannak. Van ám itt törvény mindenre, kedves földönkívüliek! A gravitáció törvénye elől könnyebben el lehet menekülni, mint az űrjog törvényei elől.
Éppen ezek miatt, és annak ellenére, hogy nem létezik olyan nemzetközi dokumentum, amely nem ruházza fel Közvetlenül az ENSZ vezetőjét azzal, hogy ő képviselje a földönkívüliekkel szemben az emberiséget, a nemzetközi jog szempontjából nem is olyan elrugaszkodott ötlet írásba foglalni azt, hogy egy szép napon, ha azonosítjuk a várva várt jelet, az ENSZ főtitkára legyen a legalkalmasabb jelölt arra, hogy megköszörülje torkát, megragadja a mikrofont, és az emberiség nevében megkérdezze: „Idegen, te vagy az?”

Az emberiség évtizedek óta keresi a földön kívüli intelligencia jeleit. Fürkésszük az eget, és megpróbálunk valamilyen bizonyítékot találni, amely megerősítené, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Ez filmek tömkelegét inspirálta, amelyekben az első kapcsolatfelvételeket, látogatásokat vagy inváziókat vitték vászonra. De vajon megállt-e és elgondolkodott-e bárki is azon, hogy milyen lépéseket kell követni, ha egy ilyen kapcsolat létrejön? Kivel közölnéd először? Az újságírókkal? A tudományos közösséggel? Vagy lenyűgöznél valakit ezzel a Facebookon? Nem is beszélve arról a kérdésről, amelyet jobb azelőtt feltenni, mielőtt klisészerűen megbánnánk az eseményeket… Egyáltalán jó ötlet-e válaszolni az üzenetre? […]

Jobb félni, mint megijedni. Azaz jobb, ha tudod, hogyan kellene viselkedni egy földönkívülivel szemben; még mielőtt tényleg eljön egy, és tétovázva meghívod magadhoz. A Nemzetközi Asztronautikai Akadémiának (IAA-nak) a földön kívüli intelligencia keresésével foglalkozó (SETI) bizottsága az 1970-es évek közepén kezdte el vitatni, hogy milyen intézkedéseket lehet tenni azt követően, hogy a földön kívüli intelligencia egy lehetséges jelére bukkanunk. Megértették, hogy az első vizsgálatok hiányosak, kétségesek lehetnek, és a megerősítés alapos elemzést igényel. Emiatt a SETI megállapodott a tudományos közösséggel arról, hogy milyen elvek mentén terjesszék a földön kívüli értelmes lények felderítéséről szóló információkat.

[…]

Ha megerősítést nyer, hogy földön kívüli intelligencia jelére bukkantunk, akkor a következő lépés annak meghatározása, hogy kinek és milyen alapon kell rá válaszolnia. Hogy melyik hatóságnak kellene az emberi civilizációt képviselnie a földönkívüliekkel szemben, az mindig is heves viták tárgya volt – és még mindig nem dőlt el. Kár, hogy nem lehet Carl Saganra szavazni…

Az 1967. évi űrszerződés XI. cikke – amely az űrjog gerincét képezi – hallgatólagosan elismeri, hogy az ENSZ főtitkárát éri az az eget verő megtiszteltetés, hogy az emberiséget képviselje. Továbbá egy másik ENSZ-szerződés, a Holdon és más égitesteken tért hódító államok tevékenységét irányító – 1979-ben jóváhagyott – megállapodás az 5. cikk 3. bekezdésében kimondja, hogy az érintett államok tájékoztatják az ENSZ főtitkárát minden újonnan felfedezett űrbéli jelenségről, amely veszélyeztetheti az emberi életet vagy egészséget, vagy amely az élet bármilyen bizonyítékát jelenti. Mindenre vannak törvényeink, kedves földönkívüliek! Könnyebb kiszökni a gravitációs terünkből, mint a világűrjogi labirintusunkból.
Mindezért – és annak ellenére, hogy nincs olyan nemzetközi dokumentum, amely kimondottan az ENSZ vezetőségére ruházná az idegenekkel való kapcsolattartást – a nemzetközi jog szempontjából nem őrültség megállapítani, hogy (ha az idegenek valaha is jelt adnak magukról) a mindenkori ENSZ-főtitkár a legjobb jelölt arra, hogy megköszörülje a torkát, mikrofont ragadjon, és az emberiség nevében felszólaljon: „Halló! Földönkívüli! Fent vagy?”.

Az emberiség évtizedek óta keresi a földönkívüli intelligenciára utaló jeleket. Az eget pásztázva próbálunk bármiféle bizonyítékot megszerezni, ami megerősítheti, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Ez aztán filmek végtelen sorát inspirálja, amelyekben lejátszódnak az első kapcsolatteremtések, látogatások, inváziók. De valaki elgondolkodott-e már azon, hogy milyen lépéseket kellene követni, ha egy ilyen találkozás tényleg megvalósulna? Kinek kellene először szólni? A sajtónak? A tudósoknak? Vagy egy meglepett nagynéninek fészbúkon? És ne is beszéljünk arról a kérdésről, ami egy vasárnap hajnalban merül fel bennünk: ha jobban meggondoljuk, az emberi faj részéről egyáltalán jó ötlet-e válaszolni egy ilyen üzenetre?
[...]

Jobb félni, mit megijedni. Vagy jobban mondva jobb előre tudni, hogy hogyan bánjunk egy földönkívülivel, még mielőtt megérkezik, mintha fogalmunk sincs róla, hogy mit csináljunk vele, amikor hazavisszük. A Nemzetközi Asztornautikai Akadémia földönkívüli intelligencia utáni kutatásért felelős bizottsága (SETI, Search for Extraterrestrial Intelligence) a 70es évek közepén kezdte megvitatni azokat lehetséges lépéseket, amelyek szóba jöhetnek valamilyen földönkívüli intelligencia észlelése után. Tisztázták, hogy az első jelek lehet, hogy nem lesznek egyértelműek és töredékesek lesznek, ezért a megerősítésükhöz alapos vizsgálatra lesz szükség. Ezért a Nemzetközi Asztornautikai Akadémia SETI bizottsága megegyezett a tudományos közösséggel egy sor alapelvről arra vonatkozóan, hogy hogyan kell információt közzétenni a földönkívüli intelligencia észleléséről.

[...]

Nos, miután bizonyítást nyer egy földönkívüli jelzés, a következő lépés az lenne, hogy eldöntsük, kinek kell válaszolnia és milyen módon. Annak a kérdése, hogy kit bízunk meg azzal, hogy képviselje az emberi civilizációt egy földönkívüli-ember kapcsolat létrejöttekor, mindig nagy vita tárgyát képezte, és még mindig nincs eldöntve. Bárcsak Sagant választhatnánk.

Az űrjog alapját képező 1967-es Világűr Egyezmény 11. cikkében hallgatólagosan elismerik, hogy az ENSZ főtitkára jár el az emberiség képviseletében. Másrészt az ENSZ egy másik megállapodása, amely a részes államoknak a Holdon és más égitesteken végzett tevékenységét szabályozza, és amelyet 1979-ben fogadtak el, az 5. cikk 3. alpontjában kimondja, hogy az egyezményben részt vevő államok tájékoztatják az ENSZ főtitkárát bármely olyan, a világűrben észlelt jelenségről, amely veszélyeztetheti az emberi életet vagy egészséget, így például bármilyen szerves éltere utaló jelről. Mindenre van törvényünk, kedves földönkívüliek. Könnyebben kihúzhatják magukat a gravitáció törvényei, mint az űrjog alól.
Mindezek miatt, és annak ellenére, hogy nincs egy olyan nemzetközi dokumentum, amely kimondottan az ENSZ vezetőjét bízza meg a földönkívüli kapcsolattartással, a nemzetközi jog szempontjából nézve nem őrültség azt állítani, hogy ha egy nap érkezik egy jel, akkor az ENSZ főtitkára a legjobb jelölt arra, hogy megköszörülje a torkát, megragadja a mikrofont és az emberiség nevében feltegye a kérdést „Idegen, hogy s mint?”